Udvarhely Néptáncműhely: Világszép nádszálkisasszony (16. Ehtet, 2022. 04. 23., Nagyvárad) Kádár Elemér írása

Régebben Erdélyben évente több kifejezetten gyermek-nézőknek szánt előadás is készült, sőt, szinte minden együttes szinte minden évben készített egyet. Volt ezek között népmese-játék, klasszikus mese, Mátyás király-mese, János Vitéz, kortárs mese, kortárs verses-dalocskás mozaik, burleszk gyermekopera-adaptáció, nagyobb diákoknak való ismeretterjesztő…  Aztán valahogy megritkultak ezek az előadások. Az idei találkozón már csak egy műhely jelentkezett ilyennel, ezért ennek kiemelten örültek a szervezők és a váradi gyermekek is (bátran megkockáztatom: a kollégák is, hiszen a mesejátékokat mind nagyon szeretjük)!

Az előadás nagy alkotói rutint villant már az első másodpercekben: kellemes zene szól, még mielőtt a nézőtéren kialudnának a fények, azonnal megy is fel a függöny, kezdődik a játék, s elmarad az egyébként ilyenkor „kötelező” sikoltozás! A kezdőkép első pillantásra nagyon eklektikus: igazi gyermekszoba (ez a jelleg aztán a folytatásban is fennmarad). Mindenféle színes és egyelőre ismeretlen rendeltetésű játékok hevernek egymáson, felettébb festői rendetlenség formájában. Ebbe vetik bele magukat a tizenkilencedik századi albán szabadságharcosnak öltözött táncosok, hogy elkápráztassanak azzal, amit és ahogyan aztán ott elművelnek. S ahogy szépen bontakozik ki a mese, és szó szerint természetes lehetőségein felül remekel a nagyon kis létszámú társulat, csak feljön bennem belül valahonnan egy baljós dézsávű: majd’ minden általam korábban már látott mesejátékból van ebben valami, minden ismerős valahonnan (egy nagyon kedves nyolcéves barátnőm nyugtázta ezt így a végén: „én ezt már láttam”. Pedig ezt az előadást még nem látta, csak pár másikat, ugyanezen alkotó korábbi munkáiból)

Korábban már említettem, s itt megint beszélnem kell róla: idén több előadásban is használtak az alkotók átköltött népdalszövegeket, mondókákat: ezek sajnos nem is minden esetben érthetők, de amikor érthetők, akkor meg kicsi butácska, szájbarágós magyarázásai annak, amit látunk, s mert nem azok, amiket amúgy bizonyos formában jól ismerünk, ezek alkalmazása sokszor inkább zavaró, mint hasznos (na jó, van az a helyzet, amikor ez a módszer is jól működik, pl. a fináléban énekelt duett esetében). Mesevilágunkban szokatlan dolog, de van ilyen: ennek az öreg királynak nem három, hanem csak két fia van. Értelemszerűen a kisebbik a jó fiú, a másiknak a dualista világszemlélet szellemében illene gonosznak lenni, de nem az. Ezek után kicsit fura, hogy a segítők mégiscsak hárman vannak. A két (egyébként kiváló) háromfejű banya után a teljesen egyfejű harmadik segítő, a Hajnal annyira más, mint az előbbi kettő, hogy nem mindenkinek válik egyértelművé az azokkal való kollégaság.

Az előadás felettébb eklektikus jellegét többen is szóvá tették, nem feltétlenül dicsérőleg. Olyan értelemben azonban megvédeném ezt, hogy amikor egy gyermek játszik, bármi, ami a kezébe kerül, azzá válik, amire éppen szüksége van („Amikor be akarsz verni egy szöget, bármi, amit meg tudsz fogni, kalapács!” – népi bölcsesség). Ilyen értelemben ez a mese teljesen gyermekjáték jellegű, és felettébb szellemesek azok a megoldások, amelyek jellegükben teljesen eltérő módon hoznak létre macskát, kutyát/farkast és lovat. Engem is zavart egy picit ez a „rendetlenség”, de a gyermekeket aligha! A három próbatétel is szellemes: az első ügyességi játékok sorozata. A másodikban a főhős eléri a világ tetejét… Itt nekem ellenszenves az a gonosz röhögés, amit előad, ez nagyképű és a hős iránti rokonszenv szempontjából kontraproduktív, de némiképp indokolttá teszi az ezt követő zuhanást. A harmadik az innen való leugrás utáni sötétség, amelyben a kijutás érdekében előbb önmaga démonaival, majd a sötétség szörnyével is meg kell birkóznia, s amit végül furulyán való játéka segítségével old meg (népi művészetterápia!). A „napsugár”, amit a Hajnal udvarában kap, egyenes nyugati kard. Ha már a jelmezek és kellékek ennyire kelet felé mutatnak, lehetett volna ez is szablya, jobban illett volna ide, szerintem. A sok gyermekszobai tárgyat formázó, örvendetesen sokfunkciós diszletelem mellett behozott igazi favágó baltáktól meg teljesen eltekintenék! Veszélyesebbek ezek annál, hogy megérje. Kisebb, könnyebb és főleg veszélytelenebb baltaszerű tárgyak is bőven megtennék (lám, az aranytál és a fésű sem valódi, ellenben illik a többi gyermekszobai limlomhoz).

Sok szövegmondás is van a mesejátékban: bár az udvarhelyi táncosok, amikor éppen nem akrobaták, bábosok, énekesek esetleg nép- és/vagy egyébtáncosok, viszonylag jól adnak elő szöveges szerepeket is, azért néhol előjönnek az ilyenkor szokásos hiányosságok, pl. hogy egyesek (a főhős is!) lenyelik a szóvégi mássalhangzókat, vagy a nem megfelelő álarc miatt elkenődik az emberhang.

Ezenkívül előfordulnak az előadásban szerkezeti aránytalanságok: van, ami fontos részlet, de pikkpakk megtörténik és van, amivel hosszasan elpiszmognak, hogy közben elfelejtjük, hogy hol is tartunk a mesében, hol is vagyunk és ott is miért. És nem következetes abban, hogy interaktív, vagy sem. Azt az egy feladatot, amit a főhős a nézők segítségével szeretne megoldani, túlságosan váratlanul kapják a gyermekek, s nem szabadulnak fel olyan gyorsan, hogy abból érdemi segítség születhessen.

Az engem legjobban zavaró apróság azonban az, hogy a mindenféle próbatételeket derekasan kiálló, nagy jellemfejlődésen túljutott, minden jóra igazán méltó főhős érthetetlenül felelőtlen hülyesége gyors egymásutánban két lány halálát okozza, de ezért semmiféle büntetés nem jár neki, a mese többi szereplője simán átlépi ezt. Igen tudom, hogy az eredeti mesében is így van ez, de szerintem ez dramaturgiai hiba. Ilyenkor az kellene a minimum legyen, hogy a bukott hős minden érdeme törlődik és hosszas szenvedések árán kell vezekelnie tettéért (mint Kukorica Jancsi azért, hogy elveszítette a rábízott nyáj több, mint felét). Javasolnám az alkotónak ezt újra átgondolni és álljon azon a szigeten egyetlen nádszál, a keresett világszép tündérlányé. Ilyenképpen nincs durva és felettébb indokolatlan bűncselekmény, ami a boldog befejezést beárnyékolná. Az, hogy nincs a királyfinál víz, amire pedig korábban figyelmeztették, hogy kelleni fog, így is elég otromba hiba, de ezt ő maga is belátván sírásra fakad, és felvállalt könnyeivel végül megmenti a nádszál-kisasszony életét (ez az eredetiben nem így van, ez egy bravúros dramaturgiai önrész, amihez szívből gratulálok!).

Hosszú finálé következik, pár szép elemmel, anyagszegény krasznai népviseletben előadott felvidéki menyasszonyfektető gyertyástánccal és ugyancsak anyagszegény bukovinai székely táncokkal. Nem teljesen világos, hogy mire gondolt a költő…

A táncosok gazdag, pörgő játékkal és a legvégén is szépen szóló énekkel megoldják, hogy a mese sikeres legyen. Ez az előadás igen jó példa arra, hogy amikor az a feladat, ami a táncosoknak jól megy, akkor jó az eredmény is. A tiszta szövegmondás és egy kis dramaturgiai finomhangolás azonban jelentősen megkönnyítené a munkájukat.  

Tánckar: Antal József, Antal Katalin, Bálint Endre, Faluvégi Erzsébet, Forgács Hunor, Fülöp Csaba, Hajdó Árpád, Hajdó Lóránt, Kovács Bernadett, Nagy Annamária, Orbán Henrietta, Sipos Réka, Szász Levente

Jelmez: Kis Kriszta

Zeneszerző: Molnár Szabolcs

Dramaturg, a rendező munkatársa: Prezsmer Boglárka

Rendező-koreográfus: Ivácson László

Megosztás:
Facebook
Twitter
Email
Print

Közelgő események

Nincsenek következő események.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Ha szeretne értesülni eseményeinkről és aktuális projektjeinkről, küldje el nevét és e-mail címét! Adatait kizárólag arra használjuk fel, hogy eseményeinkről és projektjeinkről tájékoztassuk Önt.