Az előadás több, mint tíz év után tért vissza a színpadra, egy időközben többször megújult tánckar előadásában, melyben azonban még mindig jelen vannak páran azokból is, akik az ősbemutatón is táncoltak benne. Értelemszerűen most azért mégiscsak egy új szereposztásban láthattuk, és egyébként is újra gombolva kissé itt-ott, ahol az alkotó meglátása szerint ez indokolt volt. A lényeg azonban továbbra is az maradt, hogy miközben a főleg kalotaszegi népzene össz-európai barokk műzenei rokonságát is felvillantja, a barokk muzsikára oly jellemző többszólamúságot, több szálon futást is hozza, és párhuzamba állítja egy emberi egyéneket, egyéniségeket interakcióban ábrázoló, közösségben zajló eseménycsomaggal, mit mindközönségesen életnek nevezünk. És mint a barokk művészet, ez is ószövetségi próféták súlyosan dörgő hangját idéző orgonamuzsikától a rokokó virginál nevetgélő könnyedségéig mindenfelé burjánzik, örvénylik, asszociál, elszalad, visszatér, kikacsint a mára, játszik…
Itt – az alkotóra oly jellemző módon – minden, amit a színen látunk, többféle funkcióban van jelen, az egyszerű, de szellemes eszközhasználat szimbólumok sokaságát hordozza, viszi a jelentést egyik képből a másikba és örvendetesen szépen fejlődik a rendkívül szép jelmez is, mely a teljes befejezettség állapotába csak a legutolsó zenei ütemek idejére jut el, de addig is minden pillanatban, mindenik állapotában esztétikus és praktikus, jelentést képviselő, üzenetet hordozó.
A legénykar táncában volt pár apró elbizonytalanodás, pontatlanság, az előadás vége felé már fáradás jelei is meglátszottak, de a ritka legényesekben leginkább megmutatkozó erdélyi méltóságteljesség és az eleki zsokban bizonyított virtuozitás szépen érvényesült így is. A játék, a humor szellemes, a női kar pedig a nyitónapon látott előadás kapcsán már megénekelthez hasonló és ahhoz méltó színvonalon mutatta és ünnepelte a női géniuszt. Mindezt egy kamaracsoport teszi, ami azt jelenti, hogy minden pillanatban látszik mindenki, mégis a feszes és pontos kompozíció jóvoltából állandóan vezetett tekintetünk mindig pont oda esik, ahol a legfontosabb dolgok történnek.
Mint egy igazi barokk műtárgy, ez az előadás is rendkívül gazdag, de precíz mívessége folytán nem zsúfolt, lenyűgöző, de nem fárasztó (legalábbis a néző számára, mert a tánckar számára minden bizonnyal az, hiszen ilyen fokú koncentrációt ennyi időn keresztül fenntartani és közben könnyedén ugrálva mosolyogni, időnként beszélni és énekelni egy teljes órán keresztül azért nem kis feladat!) De nagyon fontos hozzátenni, hogy itt nem egy vagy több csodálatra méltó műtárgyról, hanem magáról az emberről van szó. Megvalósul ugyanis, amit a társulat célul ekképpen tűzött ki: „az előadás témája maga a táncoló ember, aki táncában mélyebb összefüggéseket ismer fel és eredendőbb önismeretre tesz szert. A táncolás játékos komolysága és elevensége az emberi élet minden pillanatát áthatja: megszépíti a hétköznapjait, jelen van a sorsfordító pillanatokban és keretezi a születéstől a párválasztáson át az elmúlásig tartó nagy rítusokat. A tánc egyszerre ünnep és szórakozás, játék és küzdelem, feszült ellenkezés és szelíd belenyugvás…” (idézet a színlapról)
A látvány úgy kortárs, hogy közben mindvégig nyilvánvaló a mély erdélyi népisége, ritualitása, ünnepélyessége, kalotaszegisége és barokksága is.
Úgy érzem, hogy Orza Calin munkássága most lép egy új fázisba: régebben bemutatott előadásaihoz felnőtt immár nemcsak a közönség, hanem a hivatásos társulatok művészeti vezetése is. Minden bizonnyal több régebbi munkájával is újra találkozunk a közeljövőben.
Tánckar: Antal Katalin, Bakos Gellért, Csog Lehel-Zoltán, Demeter Gyöngyi, Faluvégi Erzsébet, Fülöp Csaba, Hajdó Árpád, Hajdó-Nagy Lóránt, Mátéfi Ágota, Orbán Henrietta, Sipos Réka-Katalin, Szabó Adrienn, Szabó Tamás-Zsolt
Jelmezek: Simó Júlia, Kiss Magdolna
Zenei szerkesztő: Kelemen László, Orza Calin
Zenei közreműködő: Kedves Botond, Orbán László, Ványolós András
A rendező munkatársa: Antal József
Koreográfus-rendező: Orza Calin
