Otthontánc, vesztegzáras időkre – Kádár Elemér írása

A legtöbb ember, kinek nem szakmája a táncolás, esetleg még csak nem is hobbija, hanem „csupán” a saját maga örömére, szórakozásból végzett szabadidős tevékenység (megjegyzem: a legtöbb hagyományőrző, falusi táncos – egyikük-másikuk akár a népművészet mestere címmel is kitüntetett példakép – is ilyen!), nem tudatosan táncol, hanem ösztönösen. Ilyenformán nem tudja, nem tudhatja megfogalmazni sem, miért szereti, mit kap ő a tánctól, vagy mit tud adni általa másoknak, ő csak azt a mérhetetlen és semmivel nem helyettesíthető örömet érzi, amit a tánc neki okoz, emiatt aztán táncol önfeledten, amikor és amennyit csak lehet, bár azért sokan eljutnak oda, ha van alkalmuk erről nyugodtan, hosszasan beszélni, hogy kimondják: küzdelmes életükben semmi egyéb annyi örömet nekik okozni nem tudott, mint egy-egy jó tánc.

Töredelmesen bevallom, nem voltam ezzel én sem másként, nagyon sokáig. Már a Táncművészeti Főiskola diákja voltam, amikor még mindig nem értettem, mit „szőrszálhasogat” itt ez a sok jó táncos ember, mit elemez meg okoskodik annyit, ahelyett, hogy odafigyelne a zenére, a társaságra, a táncospárjára, sirülnének, mennének szépen a menny felé, ahová amúgy élő földi mivoltunkban másképpen nem lehetséges, csak táncolván? Aztán persze, becsontosodott lassan az én fejem teteje is, tanultam, rájöttem sokmindenre, megértettem sokmindent. Rengeteg járkálásaim során rengeteg emberrel találkozván és beszélgetvén kénytelen voltam mindenféléket megfogalmazni, s ma már néha sajnálom, hogy amiket tánctábori vagy művészeti iskolai oktatásaim során a tanítványaimnak magyarázván néha sikerült szavakba öntenem, nem írtam le…

És egy szép napon találtam egy idézetet, amit nem egy néptáncos kolléga fogalmazott így meg, hanem egy költő, akinek csodálatos tangó-élménye ilyenformán öltött szöveges formát:

“Az első lépés a férfié: a tisztelet. Nem szabad valakit enélkül átölelni és táncolni vele. A nő részéről a válasz a bizalom, ami nélkül a nő nem tudja követni a férfit. Bízni valakiben nem könnyű feladat, de egy nőnek, ha részt akar venni a táncban, mindig így kell döntenie. A férfi második lépése a felelősség. Minden pillanat a férfi felelőssége, mindenről ő dönt, így hibát is csak ő követhet el. Az a szerepe, hogy a partnere gondtalan és boldog legyen. A nő válasza erre az odaadás. Hagyja, hogy a partnere gondoskodjon róla, vigyázzon rá. Ha mindkét táncos megteszi a saját lépéseit, hálát fognak érezni egymás iránt, és megszületik a tánc”. (Kiss Judit Ágnes)

A tánc tehát a legtökéletesebb párbeszéd, egy ősi világnyelven szavak nélkül, két költő által együtt költött vers, ami annak is öröm, aki csak látja, de legesleginkább azoknak, akik éppen létrehozzák, minden pillanatban a leginkább igaz módon, tehát minden alkalommal másképpen, mindig finomítván, megunhatatlan örömspirálban. A tánc a legőszintébb vallomás, táncban nem lehet hazudni! A táncból kiderül, megismerszik a táncos legigazibb arca, természete. Tudták ezt már az ősemberek is, sejtik ezt azok a mai fiatalok is, akik azonban nem merik magukat felvállalni, ezért a zenéjük túl hangos, a villogó fényeik pedig lehetetlenné teszik, hogy bármint is látni lehessen, mert révülni persze akarnak (többnyire túladagolt alkohol, vagy egyebek bevetésével), de vigyázva, nehogy önmaguk, vagy társaik előtt kiderüljön az igazság…

A magyar néptáncok úgy, ahogyan azt a hagyományos falusi táncalkalmak helyszínén és idején, de még a múlt évezred végéig a táncházakban is műveltük, önmagunk és egymás megismerésének, továbbá a legőszintébb, legmagasabb szintű önkifejezésnek és cseppet sem mellesleg az udvarlásnak voltak legkulturáltabb, leghatékonyabb eszközei, s helyenként, időnként még most is azok. A vadhajtásokat, amik folyton kinőnek belőle, s amikből egyre több és egyre vadabb „projektek” születnek, szerencsére idővel mindig lekoptatja a történelem.

A fenti idézetben foglaltaknak azonban csak páros táncban tud a legtöbb táncos érvényt szerezni és abban sem bármikor, bárhol, mert a táncospáron túl általában szükséges hozzá még pár dolog. Nem véletlen, hogy a táncos mulatságok többnyire esti, vagy kora-éjszakai órában zajlanak. Az amúgy nappali életmódra termett racionális ember ilyenkor némiképp megváltozik, érzelem-vezéreltebb, spirituálisabb lesz, mint szokott. Jó társaságban, ahol a jelenlévők között bizalmi viszony áll fenn, ez az elengedettség csak fokozódik. Kedvenc dallamok, biztonságot jelentő, ismert kép-, hang- és illathatások, a szeretett személy kezének érintése, mind kellenek ahhoz, hogy táncából a táncos kihozhassa, vagy ha úgy jobban tetszik, belevihesse, általa átélhesse a lehetséges legtöbbet. Némiképp más a helyzet a csoportos táncok esetében, de csak formailag, a lényeget tekintve alig. És azt hinnénk, hogy egyedül, otthon ez az egész tánc-mágia nem is lehetséges. Pedig de…

De ezt már főleg azok tudják és tudják megcsinálni, akik hivatásos táncosok, sok év kemény munkáját fektették már bele a táncok, tánctechnikák megtanulásába, gyakorlásába, finomításába, testük művelésébe. Urai a légzéstechnikának, a pulzusszámnak. Minden kis testi és lelki rezdülést ismernek, adott esetben a fájdalmakat is, és ahogyan már az antik mesterek is vallották a test és lélek kapcsolatának oda-vissza ható voltával kapcsolatban: egyszersmint a testben lakó lelket és elmét is művelik. Ők tudatos táncosok (talán még emlékszünk: írásom elején a nem tudatos táncosokról szóltam), akik, mint a táltosok, képesek magukban is bármikor létrehozni azt az extázist, ami másoknak, a legtöbb táncosnak csak a fentebb felsorolt körülmények kedvező együtthatása révén válik lehetségessé. Ráhangolódás, felfutás és lecsengetés persze a profiknak is kell, s a megfelelő körülmények sokat segítenek, de már nem olyan fontosak, mint egy átlagembernél. És a partner sem feltétlenül szükséges. Egy ilyen képzett táncos az önmagára figyelést olyan szinten műveli, mint egy harcművész, jógi vagy pap… Képes magát időtől, év- és napszaktól, helyszíntől függetleníteni, magába száll, egyszersmint kiszáll magából és csak táncol… A jó hír, hogy erre amúgy bárki képes lehet, ha nem sajnálja magától az időt, amit az erre a szintre való eljutásra kell fordítania, ha okosan és szakszerűen fog hozzá teste-lelke műveléséhez és kellő türelemmel, figyelemmel és fegyelemmel dolgozik. A magányos önfejlesztés során a táncosnak lehetősége van egy olyan, immár tudatos önvizsgálatra, önmagával való őszinte párbeszédre, amivel felfedezheti mindenféle addig számára is rejtett tehetségeit, képességeit, s amik aztán élete minden területére jótékony hatással lehetnek. Szakkifejezéssel élve: életminőség-javulást érhet el a tánc által.

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt évben: mit tud csinálni egy táncos világjárvány, kijárási tilalom, társasági élet- és tánctilalom, netán éppen vesztegzár idején? Én meg többnyire mosolyogva válaszoltam mindenkinek: hát táncol. Nem mindenki értette meg, mire gondoltam. Legtöbbünk számára érthetetlen, minek és egyáltalán, hogyan táncolhat valaki egyedül, otthon…? Pedig lehet, sőt, az lenne az igazán tragikus, ha nem lehetne. Nem csak, hogy lehet, de kell is. „Mozgásnyelvű” embernek úgy kell a rendszeres, magas színvonalú, rendezett mozgás, mint nagydumásnak, hogy beszélhessen, hallgatagnak, hogy csendben maradhasson, mint barkácsolónak, hogy élhessen a magasan kiművelt finom motorikájával, favágónak a kemény testi munka… Mint az ima, amiben az ember tálentumainak legmagasabb szintre való fejlesztésével és művelésével dicséri a teremtőjét, akitől azokat kapta. A krétai Zorbász történetét mindannyian ismerjük. Életkedvét, életművész természetét csodáljuk, irigyeljük, példáját követni nem nagyon merjük… Mi a titka? Táncol. Bármikor, amikor nem tudja magát másképpen kifejezni. A saját fia temetésén is. A világ persze, megbotránkozik rajta, a világ már csak ilyen. Síva is közismert. India ősi és igen magas kultúrájában ő maga a teremtő isten. Ő az, aki az őskáoszban rendet teremtett, létrehozván ezáltal a rendezett, általunk ismert és szeretett világot, azzal, hogy táncolni kezdett, megszabván a dolgok ritmusát, rendjét, mértékét, irányát. Tőle nem teljesen függetlenül korunk egyik kedvenc bölcse is hasonlókat írt: „Isten táncolja a teremtést. Ő a Táncos, a teremtés az Isten tánca. A tánc különbözik a táncostól, de mégsem létezik a táncostól függetlenül. (…) Abban a pillanatban, hogy a táncos megáll, a tánc megszűnik létezni. Isten keresése közben az ember túl sokat gondolkodik, túl sokat reflektál, és túl sokat beszél. (…) Maradj csendben, és nézd a táncot! Csak nézz: egy csillag, egy virág, egy hervadó levél, egy madár, kő… A tánc bármelyik töredéke megteszi. Nézz, hallgass, tapints, ízlelj. És akkor, remélhetőleg, hamarosan megpillantod Őt – magát a Táncost.” (Anthony de Mello) Nietzsche fiktív Zarathusztrája is folyton táncol és az embereket is folyton erre bíztatja. De, aki igazi, kézzelfogható hús-vér táncgurut szeretne példaképül, nézzen utána a táncos-misztikus Gurdzsievnek.

Persze, ez a tánc már elég messze látszik lenni attól, amit és ahogyan a laikus táncosok, a legtöbbünk ismer, művel, szeret és mostanság módfelett hiányol. De ha figyelünk és megértjük az idők szavát, akkor talán nem kizárt, hogy rádöbbenünk: éppen azért adatott meg nekünk ez a bezárt, járványos időszak, hogy felfedezzük a „belső” táncot is, mely benne van amúgy a „külsőben” is, de nem tudunk róla, tudatosan nem figyeljük, nem műveljük. Erre kaptunk most egy „házi feladatot”. Ha valaki nem csinálja meg, minden bizonnyal nem fog emiatt semmiféle büntetést kapni. Aki azonban megteszi, nem kétséges, hogy bőséges jutalomban részesül! Megtörténik az életében az a bizonyos életminőség-javulás!

Néptáncokoknak, táncházasoknak, hogy biztosan megértsék, lám, itt van még ez is:

“(Régen, a hagyományos életmód korában) Volt valami, ami megvédte az embert az érzelmek viharaiban, és ez a valami mindenki számára hozzáférhető volt. Ez volt a művészet, a tánc, a költészet, a dal, a muzsika. Azért született meg, hogy feloldja a szorongást, kimondja a bánatot, megfogalmazza a gyászt, azért is, hogy kikiáltsa az örömöt, a boldogságot, a szerelmet, a büszke dacot, a csakazértis-t. Mert a tánc, muzsika, dal szükségletből született; az emberi lélek egészségének biztosítéka. Nem műsor, nem szórakozás vagy szórakoztatás, hanem emberi igény, kenyér a lélek éhségére.” (Andrásfalvy Bertalan)

Ennek felfedezése, tanulása-gyakorlása, művelése, érlelése, mély megélése most, is, itthon is cselekvőleg lehetséges. Mi több, komoly előrelépés érhető el benne, éppen amiatt, hogy itt nincs közönség, nincsenek bíráló, vagy irigy pillantások, nincs elkápráztatni, meghódítani való célszemély, semmi nem tereli el a figyelmet a lényegről. Ugyanúgy, mint ahogyan muzsikálni is leginkább bandában jó, de ez csak egyénileg otthon sok, jól elvégzett gyakorlással érhető el, s az egyénileg otthon igen jóleső muzsikálás lehetősége is benne van, mi több, néha kimondottan az esik jól. A festők, faragók művészetét itt nem is említem, az eleve „otthoni”, s ha nem is feltétlenül magányos, de mint tevékenység többnyire az, mégha van is a közelben társaság.

És ha már az elvben egyetértünk, azért hadd mondjam el azt is, mit is nevezek itt és most egyedül/önmagunkkal való táncolásnak. Kezdésnek és legalapvetőbben bármiféle ritmikus, zenére végzett mozgást annak tekinthetünk. Helyben járást, helyben szaladást, ugrálást páros, vagy egy lábon, fel, oldalra vagy előre tartott karokkal. (Az ujjak mozgatását. Sokan meglepődnek azon, amikor először megpróbálják, hogy nem bármikor és nem bármelyik ujjukat tudják a másiktól, a többitől függetlenül mozgatni.) Különböző ritmusképletek pontos eltapsolása, helyben állva combra csapása, kilépegetése, aztán ugyanezen már jól ismert és biztosan kezelt ritmusképletek létrehozása felemelt lábra való csapás és a felemelt láb földre való visszatételének játékával, esetleg tapssal is kombinálva. Különböző térirányokba való elmozdulások, érintések, kilépések. Kezdésnek a legegyszerűbb módon. Aztán egyre jobban odafigyelve a helyes testtartásra, az egyenletes, mély légzésre, a mozdulatok pontosságára, a kivitelezés formájára, esztétikájára. Eleinte bármilyen egyszerű, azonos, vagy szimmetrikus módon megismételhető mozdulat-készlet megteszi. Fontos azonban, hogy huzamosabb időn keresztül fenntartsuk, pihenni ne álljunk meg, legfennebb az ugrálások közé pihenésnek tegyünk be egyszerű helybenjárást. Idővel rájövünk, hogy tulajdonképpen feltaláltuk a somogyi ugróstánc mozdulatkészletét. És ha már eljutottunk ide, törekedhetünk aztán a táncos videófelvételeken látható formák minél hitelesebb kivitelezésére. Viszonylag hamar eljutunk a mozdulatok könnyen és biztosan való fűzésének tudásszintjére, és akkor már jöhetnek aztán a motívumok: csárdáslépés-változatok, aprózások, rida… Észrevétlenül létrejön bennünk a mozgásbiztonság, ritmusérzék, egyensúly, erőnlét, a mozgásöröm. Jöhetnek a motívumfűzések. Napi félóra ilyen „tánc”, azaz tudatosan végzett mozgás zenére csodákat tesz. Sok kezdő táncosunk kezdeti csalódottsága származik abból a tévedésből, hogy egyből valamilyen táncot akar megtanulni, anélkül, hogy az alapokat rendesen lerakná magának. Pedig aki nem ura a testének, kezeinek-lábainak, a levegővételeinek, nem látja, nem érti a lépések és ugrások közötti különbségeket, nem látja, nem érti, hogy mikor féltalpon, mikor teletalpon, hogy mindvégig hajlított térdekkel, behúzott fenékkel, rugalmasan, annak a motívumokat hiába tanítja fekete öves néptáncguru, huszonnégykarátos próbateremben, sok-sok euró órabérért. Ezeket azonban bárki könnyedén meg tudja tanulni otthon, önerőből, örömmel. Csak oda kell figyelnie, korrigálnia kell, sokszor megismételni, újragondolni, kombinálni… Fokozatosan pörgetni fel, s aztán nem egyből megállni a végén, hanem szépen lecsengetni. Érdemes előtte és utána óvatosan, de sokat és nagyot nyújtózkodni. Akinek abban a mérhetetlen szerencsében van része, hogy a kedvenc táncospárjával él összezárva, ne egyből forgatóstáncokkal kezdjék az otthontáncolást, akkor sem, ha már tudnak ilyeneket. Kézenfogva sétálni a legjobb, egy darabig. A férfi vezet, a nő követ, zenére sétálni a célszerű, de itt nem a tánclépés a lényeg, hanem a kézfogás, a vezetés-követés. El lehet aztán kezdeni az összefogott kezek magasságával játszani, mozoghat a kéz előre, hátra, idővel kiderül, mi az, ami jel, mi az, ami nem az. Hogy nem kell használni a hüvelykujjat. Ha a férfi átvezeti a saját feje fölött a párja kezét, a nő megkerüli a férfit, de ha a férfi a nő feje fölött emeli át az összefogott kezeket, a nő kifordul. Vagy be… Végtelen sok jó felismerés, felfedezés lehetősége van ebben a sétában. És a legnehezebbnek gondolt lassú forgatósok eltáncolhatatlanok anélkül a tudás nélkül, ami így jön össze. Közben az ember figyeli a párja rezdüléseit, a sajátjait is, a testtartást, a légzést… És tanul, fejlődik, táncol. Nem feltétlenül valamilyen táncot, hanem magát a táncot táncolja. Harmóniába kerül, amivel csak bír: a partnerével, a zenével/ritmussal, a térrel, amiben mozog… Haladóknak, mestereknek nyilván nem kell tanácsokat, ötleteket adnom, ők teszik szépen a dolgukat, ahogyan pontosan tudják, hogyan kell, hogyan jó nekik.

Kedves táncos társaim!

Addig is, míg szabad lesz újra összejönnünk és úgy táncolnunk, ahogyan szoktunk, ahogyan szeretjük és ami oly nagyon hiányzik nekünk, ne féljetek otthon derűvel, sőt, örömmel, nagy gonddal, figyelemmel és a legszebb reményekkel aktívan, táncolva készülni erre. Mint az advent heteiben a karácsonyra, nagyböjtben a húsvétra. Semmi sem felesleges, semmi sem megy kárba, ha megértjük és okosan felhasználjuk az előremenetelünk, testi-lelki egészségünk, egy mindenféle bajoktól védő erős aura kialakítása érdekében. Ahogyan azt Weöres Sándor is javasolja az apokrif János-evangéliumban: “Mind táncoljatok!”

Megosztás:
Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on email
Email
Share on print
Print

Közelgő események

Nincsenek következő események.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Ha szeretne értesülni eseményeinkről és aktuális projektjeinkről, küldje el nevét és e-mail címét! Adatait kizárólag arra használjuk fel, hogy eseményeinkről és projektjeinkről tájékoztassuk Önt.