A Maros Művészegyüttes Erdély legrégebbi és a legnagyobb apparátussal dolgozó hivatásos néptáncegyüttese. Ez egy olyan helyzetelőny, amivel a papírforma szerint a többi kisebb és újabb alapítású társulatoknak nem lehetne versenyezni. Hogy mégis lehet, az amiatt van, hogy ez a műhely immár hosszú ideje valami miatt rendre nem lövi be a jobbnál jobb helyzeteket, pedig a kor legkiválóbb alkotói (többek között Novák Ferenc, Juhász Zsolt, Könczei Árpád, Varga János, a teljesség igénye nélkül) adják ott egymásnak a kilincset. Idén a Tamási emlékév apropóján egy Ábel-adaptáció készült Vásárhelyen, ami óriási lehetőség és (szinte) biztos közönségsiker (Ábel népszerűsége a megjelenése óta töretlen!), főleg, mert eredeti ötlet és dramaturgia alapján kimondottan erre a tánckarra szabottan valósult meg. És mégis, most is a mókuskerék győzött, a szintet lépés ezúttal sem történt meg.
Már a kezdőkép láttán nyilvánvaló, hogy ez egy újabb Varga János-mű, ugyanis a szokásos pózokat, gesztusokat, hangzásokat kapjuk. És aztán a folytatásban is. Ez önmagában nem lenne gond, ha ez most valamiért indokolt lenne, de nem az. Valószínű, hogy inkább csak a szokás hatalma…
A székelyek régi himnuszát, a közismert csíksomlyói búcsús éneket halljuk elmormolt imaszöveg, közös ének és a főhős által elmondott vers formájában, teljes terjedelmében. (Aztán a végén megint! Értem én, hogy keretes szerkezet meg ismétlés a tudás anyja, meg minden, de ez így rettentően sok a jóból! A szakmai értékelésen egyik meghívott szakember meg is jegyezte: alighanem az lehet a bevett gyakorlat, hogy az eltelt idővel arányosan nő az alkotók bére, egyébként sehogy sem érthető, miért ismételget mindenki mindent ilyen hosszasan)
Aztán Ábel bölcselmei következnek az igazságról, a székely létről, az élet céljáról, a lélekről… Fűzesi Nándor a maga természetességével adja elő a kellő gonddal összeválogatott szövegeket, az elején még nem is sejtjük, hogy milyen sok szöveget. Valójában ez az előadás leginkább Ábel – egyébként felvetett kérdéseiben és megtalált válaszaiban szépen építkező – monológja, táncbetétekkel. Zárójelben: egyes irigyelt (kismagyarországi) társulatok azért tudtak az utóbbi időben is gyors és meglepő sikereket egymásra halmozni, mert előadásaikban arra építettek, amiben jók. Ezt tán érdemes lenne eltanulni tőlük még úgy is, hogy a határainkat feszegetni, s újabb dolgokat kipróbálni egyébként dicséretes, sőt kívánatos dolog, de csak a már tudott biztos dolgok mellett, nem pedig azok helyett. A jó színpadi szövegmondás és a színészi játék ennek a társulatnak nem az erőssége – bár nem kétséges, hogy ha az a cél, hogy az legyen, idővel és sok munkával ez elérhető. Zárójel bezárva. A szövegekből viszonylag hamar kiderül: ez most egy belső utazás, az előadás nem a regény cselekményét követi és nem is a majd harminc évvel ezelőtti Könczei Árpád-féle Ábel útját járja be, amely anno a szövegmondástól tekintett teljes mértékben el, és táncos formanyelven követte végig az egykori vándorszékely fizikai és lelki útját a csíki havasokból Marosszéken, Széken és Kalotaszegen keresztül az „amerikai álom” világába.
A Maros együttes Ábelje egy erdőben filozofál és álmodik, földrajzi utazást nem látunk (Ez egy teljesen eredeti elgondolás, ami alapvetően jó, csak a kivitelt kéne kicsit mívesebben megvalósítani). Az általa őrzött erdő a táncosokból és az általuk mozgatott, többféle funkcióban is felhasznált hengerekből jön létre. Ez egy nagyon ötletes megoldás volt évekkel ezelőtt, amikor Orza Calin először alkalmazta. A később használt csutakokat úgyszintén többször is láttuk már nála is, legutóbb az udvarhelyi Néptáncműhely által színre vitt Uz Bencében. Itt most erre a célra (is) érdemes lett volna valami újat, valami eredetit kitalálni. A kaszákhoz: ha egy kellék nem tud semmivé átalakulni, és vele egyenértékű párja vagy társasága sincs az előadásban (mint ahogy a Hargita együttes Hegyen innen hegyen túl-jában anno annak a kaszának volt), akkor azon még dolgozni kell. Ezek a kaszák itt csak kaszák, hasonló jellegű eszköz, kellék, díszletelem sem korábban sem később nem jelenik meg az előadásban, és ez igaz a barátok csuhájára, s az ördögök jelmezére is. Tehát ezek „kilógnak” az előadás képéből, ezeken kéne még finomítani. Akárcsak a színpadi játékon, hogy a megszólalások, gesztusok, reakciók kellő időben történjenek, hitelesek legyenek és nem legyen belőle túl sok.
Ennek az Ábelnek az a legnagyobb hiányossága, hogy szavak szintjén ugyan van, de amúgy nincs számottevő jellemfejlődése, monológja a szöveg terjedelme és az árnyalás hiánya miatt monoton. (Az édesanyja halálát sirató Ábelnél van érzelem, de modoros, nem hiteles, hiszen az ilyenfajta játék nem szakmája a táncosnak, nem is lenne szabad őt ilyen helyzetbe hozni szakmai segítség nélkül. A társak verbális reakciói pedig az általa mondottakra bennem nem a híres székely humort, hanem a legrosszabb értelemben vett bunkóparasztságot idézik fel. Otrombák a beszólások és a sok köpködés. Lehet ez görbe tükör a székelyek felé, s az lehet jogos is, de érdemes átgondolni, hogy vajon itt most annak van-e itt az ideje, s Tamási szándéka ez volt-e?) Ezt a monotonitást erős tánccal igyekeznek ellensúlyozni a táncosok (érthető módon, hiszen abban jók!), de abban meg rendre átesnek a ló túloldalára: indokolatlan a sok hadonászás, hangoskodás, az egyszólamú „kifele táncolás” (a rendezői bal oldalon falhoz kent zenekar alig látszik és nincs is velük a táncosoknak semmiféle kapcsolata) túlpörgetett népi küzdősport születik (most hallottam először és a szakkifejezés szerzőjének engedelmét kérem mostantól használni az ethnokungfu kifejezést!), a megidézett adatközlő félreértett és túlhasznált gesztusaival stb. A lányok meg többnyire csak tömegben üzemelnek: bejönnek letérdelve imádkozni, énekelni, kicsit néha táncolnak is, aztán eltűnnek a színről, megint. És minden nagyon hosszú, sok az ismétlés… Lelassított mozgás, kitartott pózok (ezeket egy egészen kis egyensúlyvesztés is nagyon tudja zavarni!) és ezerrelpörgés váltakoznak, immár a sokadik előadásban. Ilyen körülmények között sajnos, nem érvényesül kellőképpen a nagy létszámú és egyébként kiváló, táncosként sokoldalú táncosokból álló tánckar előnye.
A zenekar: bár mindvégig a színpadon van, „láthatatlan” az utolsó jelenetig. Abban aztán a táncosok váratlanul elkezdenek feléjük is táncolni. Én meg tudom magamnak magyarázni, hogy „most értek haza”, s lett végre a világ igazán kerek (minden bizonnyal a rendezőnek is ez a szándéka), de az egyszeri nézőnek ehhez a felismeréshez ennyi jel önmagában nem elég, főleg mert ez nem elől, hanem a bal színpadszélen történik, a nézőtér bizonyos pontjairól talán nem is látszik.
A zenei szerkesztés sem emelkedik az azt jegyző mester nevének színvonalához. Szép munka, de nagyon „szerény”.
És a jelmezek is elszaladnak a léc alatt: a női viseletek ugyan szép csíki népviseletek, de túlságosan „egyenruha” jellegűek, és a fekete harisnyával, cipővel való viselésük néprajzi szempontból nem igazán hiteles. Ha nem népviseletként, hanem jelmezként kellene szemlélni, nos akkor meg túlságosan hasonlítanak az eredetire. A fiúk öltözete (Ábelét leszámítva, aki mindvégig teljes székely népviseletben van, így az ő fizikai formáját nem lehet fokozni, a fejlődése csak az általa mondottak révén követhető, azok számára, akik ennyi szöveget képesek folyamatában figyelemmel kísérni) már inkább jelmez-szerű, de a kiengedett, lobogó derekú ingek és a boka körül lobogó szárú harisnyák, az alóluk kilátszó zoknik képi összhatása nem szerencsés, nem előnyös és a lányokéhoz hasonlatosan ezek a sem elég sokfélék. Ellenben igen egyszerű lenne ezt menetközben fejleszteni. Ábel magvas gondolatokat hordozó mondatai hatására alakulhatna a társak öltözéke jelenetről jelenetre egyre hasonlatosabbá a főhőséhez, egészen egyszerűen egy-egy csizma, mellény vagy kalap, netán még legalább két-három fehér ing felvétele révén, hogy a záróképben lelkileg hazaérkezett társaság képleg is, a nézők által látható formája által is otthon, az otthonhoz és Ábelhez méltó legyen.
A táncos teljesítményeket azokban a jelenetekben, ahol végre kedvükre táncolhatnak a táncosok, nem terheli őket a történet, vagy a rájuk osztott karakter, mindenképpen szeretném méltányolni. Ha ebben jó ez a társulat, építsen erre, s legyen megérdemelten sikeres! Az énekes szólista is most is kiváló! De amúgy csapatszinten is jól szól az ének, abban helyén vannak az érzelmi hangsúlyok is, s a nagylétszámú, méltán híres zenekar összhangzása is felettébb dicséretes. Minden adott hozzá, hogy pl. egy nagyszabású antológiában bemutassák, miként hatott a marosmenti kastélyos uradalmi központok barokk muzsikája a nyárádmenti székely kisnemesek kultúrájára és aztán ez vissza a nemzeti romantika idején. Vagy bármi mást, ami az eszköztár és a befektetett erőfeszítés alapján biztosan el is éri a kitűzött célt. Teremjen a Maros partján bőven jól megérdemelt néptáncos babér! Meg aztán színházi is, amikor már adottak annak a feltételei.
Rendező-koreográfus: Varga János
Zeneszerző: Kelemen László
Tánckarvezetők: Farkas Sándor-Csaba, Kásler Magda
Zenekarvezető: Moldován-Horváth István
Tánckar: Farkas Sándor-Csaba, Kásler Magda, Ötvös Orsolya Tünde, Bartha Szabolcs Árpád, Bíró Nimród Olivér, Bíró Szabolcs Barna, Boér Timea, Duka Szabolcs Attila, Fall Szabolcs, Farkas Beáta, Füzesi Nándor Albert, Ferencz Piroska Erika, Gagyi Orsolya, György Károly, Kovács Szabolcs Zoltán, Kuczogi Veronika, Moldován Alexandra Andrea, Pithó Orsolya, Szabó Réka Ágota, Szántó Adél Melinda, Szász Nóra Violeta, Szász Róbert Attila, Szőke Henrietta Hajnalka, Török Attila, Török László, Törzsök Zsuzsánna
Zenekar: Moldován Horváth István, Bakos Barna Attila, Ficzus László, Gyárfás Róbert, Kisfaludi János
