A Maros Művészegyüttes évtizedek óta egy erőteljes, felgyorsított, felnagyított tánccal, a táncosok, diszletek, kellékek nagy számával és ezen utóbbiak méreteivel lenyűgözni akaró színpadi irányvonalat képviselt az erdélyi hivatásos néptáncos mezőnyben, mely éppen emiatt – bár voltak az együttesnek sikeres, sőt határozottan ihletett pillanatai, jelenetei – nem nagyon okozott meglepetést már hosszabb ideje. Éppen ezért örvendetesen váratlan volt idén az EHTET első estéjén látható előadás, amely mindenféle tekintetben más, mint az eddigiek. Az előadásban a nők életének részben rejtett, netán csak általuk ismert, a hagyományos életmód keretei között jelentős közösségi és/vagy egyéni rituális töltetű eseményként megélt pillanatai elevenednek meg a nézők szemei előtt. Mintegy fellebbentik a fátylat a titkokról, a szó szoros értelmében is. Varázslatos programzene adja az alapot, mely az előadás egész világát meghatározza. Ebben jelennek meg míves, költői megfogalmazásban, egyszerű de nagyszerű eszköz- és jelmezhasználattal az ember- pontosabban a leány- és asszonyélet küszöbjeinek számító események, melyekből külsőségeiben épp egy annyit látunk, amennyit a felismerésükhöz szükséges, de bőven adják hozzá az erős és szívbemarkolóan őszinte önrészt a táncosok, akik saját életükből bőven meríthetnek a megfogalmazáshoz. Mindez népi gyermekjátékok, csoportos néptáncok és kortárs táncelemek segítségével történik, néhány kivételes pillanatban pedig, amikor a férfikar tagjai is megjelennek a színen (fontos látni, hogy mihez képest nő, mihez képest nőies egy nő!), akkor legényesben és páros forgatósokban is.
Az előadás semmiképpen nem nevezhető szokványos folklórműsornak, de ebben a kijelentésben a szokványos szó az, ami nem ideillő. Ugyanis az előadás amúgy igenis folklórműsor, bár nem dokumentumfilm-szerű, nem azt mutatja meg elsősorban, hogy mit csinál egy vagy több nő egy hagyományos értékrendű és szokásrendszerű környezetben, hanem azt, hogy azt miért és hogyan, bizonyítván, hogy az alkotók és az előadók nagyon mélyen megélt, megismert, megértett dolgokról beszélnek, amikor elénk lépnek mindezeket felmutatni. Érzelmi töltete néha már-már zavarbaejtően őszinte és nagyon erős. Közben meg rendkívül visszafogott, méltóságteljes, örvendetesen moderált, nincs benne semmi harsány, lármás, hiszen ez, amit látunk, egy amúgy avatatlan szemek számára láthatatlan világ. Ezáltal pedig máris örökérvényű színházi előadássá válik az, ahogyan ezek a láthatatlan ünnepek láthatóvá és átélhetővé válnak azok számára is, akik esetleg még sosem hallották pl. Hodorog Luca, Szilágyi Anna vagy Kanyó Margit néni nevét…
Nagyszerű megnyitása ez a tizenkilencedik ehtet-nek, nagyszerű előadás, minden bizonnyal sokat fogunk még hallani és beszélni róla!
Rendező-koreográfus: Lőrincz Hortenzia
Alkotótárs-koreográfus: Horváth Zsófia
Zene: Dresch Mihály
Jelmez: Winklerné Petri-Kiss Borbála
Díszlet: Sós Beáta
Tánckar: Bartha Szabolcs-Árpád, Bíró Szabolcs-Barna, Boér Tímea, Ferencz Piroska-Erika, Fall Szabolcs, Füzesi Nándor-Albert, Gagyi Orsolya, Kásler Magda, Kovács Szabolcs-Zoltán, Nagy Gabriella, Ötvös Orsolya, Pithó Orsolya, Szántó Adél-Melinda, Szász Nóra-Violeta, Szász Róbert-Attila, Török Attila, Török László, Török Réka-Ágota, Törzsök Zsuzsánna.
Tánckarvezetők: Kásler Magda és Kovács Szabolcs-Zoltán
Kinevezett igazgató: Moldován-Horváth István
