Idén a sok éve megszokottnál egy héttel korábban, június 3-án, szombaton zajlott a Kézdiszentlélek fölé magasodó Perkőn a székelyföldi néptáncos eseménynaptár egyik legnagyobb seregszemléje, a Kovászna Megyei Művelődési Központ által szervezett tizenhetedik Perkő Gyermek- és Ifjúsági Néptáncegyüttesek Találkozója.
Az időjárás kedvezett a szabadtéri rendezvénynek, bár az, hogy ez így lesz, még pár órával a kezdés előtt sem volt biztosra vehető. Amikor ugyanis az első vendégek megérkeztek a helyszínre, a hajnali esőtől még vizes volt a fű és gomolygó felhőktől sötét az ég. De aztán gyorsan megváltozott a helyzet és egész nap derűs-napos időnek örülhettünk.
A színpadi program délelőtt 11 órakor a sepsiszentgyörgyi Cimborák bábszínházi társulat Egy x egy királyfi című mesejátékával indult, majd a házigazda Perkő Néptáncegyüttes kalotaszegi táncrendjével kezdetét vette a 46. vendégcsoport bemutatkozásának hosszú sora. Először a kicsiké volt a színpad, többnyire játékfűzések és egyszerű, csoportos táncformák képezték a kínálatot. Az élmény kettős természetű. Egyrészt rendkívül örvendetes, hogy ilyen sok népes gyermekcsoport van a térségben. Ez azt bizonyítja, hogy a műfaj iránt van egy jelentős igény, és hogy az oktatók végre tudnak már apró gyermekekkel is úgy foglalkozni, hogy az nekik életkoruknak megfelelő örömforrás legyen, tehát a lelkes kezdőnek nem szegik kedvét mindjárt az első táncpróbák során. Másrészt nagyon szomorú látni, hogy a szakmai igényeknek megfelelő módon való néptáncoktatásnak és felléptetésnek nagyon gyakran a joggal elvárható minimális feltételei sem adottak. A kellőképpen képzett táncpedagógusok hiányában az oktatói feladatokat jobb esetben gyermekbarát, tehetséges és elhivatott, de munkával túlterhelt és szakpedagógiai kérdésekben járatlan, ráadásul nem helyben élő, hanem időnként odaingázó hivatásos táncosok látják el, de van, hogy maguk az oktatók is csak lelkes amatőrök, gyakran saját ötleteik és sajátos ízlésük útvesztőjében tévelyegve. Gyakori, hogy a kiválasztott táncanyag az adott csoport számára nem megfelelő, bizonyos életkor alatt a gyermekek azt nem képesek megfelelően elsajátítani, kivitelezni és előadni, de előfordul az is, hogy maga a koreográfia nem megfelelő, túl sok többletterhet ró a gyermekekre azáltal, hogy olyan képességeket kívánna meg tőlük, amikkel ők érthető módon még nem rendelkeznek. A népviseletek iránti igényesség is kihalóban van: ma már belefér, hogy valami – legjobb esetben legalább népies – jelmezben táncoljanak a táncosok. Pár éve divatba jött és konokul tartja magát egy teljesen népietlen hajfonattípus, ami ellen minden zsűrizett fesztiválon felszólat már minden szakember, de ami úgy tűnik, mindent túlél, ugyanis az amúgy is túlterhelt együttesvezető inkább elfogadja, hogy a gyermekek ezt szeretik, mintsem, hogy extra melót vegyen a nyakába, kiköszörülni a csorbát. De előfordul az is, hogy a gyermekekkel színpadra lépő oktató mélyen dekoltált és ujjatlan blúzban mutatja a példát, nem rejtegetve a hátát borító tetoválásokat sem. Nagyon kortárs, és amúgy felettébb örvendetes, hogy az oktató ott van a gyermekek között a színpadon is, mert segít nekik és biztonságot ad, de a nem odaillő külcsín egy gyermekek számára szervezett néptáncfesztiválon kontraproduktív és minimum kifogásolható. És ha már a népviseleteknél tartunk, szóvá kell tenni azt a rendkívül szerencsétlen körülményt is, hogy az elmúlt években a magyar kormány részéről érkező nagyvonalú támogatások mellékhatásaként megjelentek a piacon a megélhetési „népviseletkészítők”, akiknek szakmai hozzáértése és igényessége legfennebb varrónői, de a „csoóri-viseleteknek” is csúfolt jelmezek, amiket az együttesek drága pénzen varrattak és büszkén hordanak, sok esetben semmiféle szakmai szempontnak sem felelnek meg! Ordító példa erre idén a házigazda együttes kalotaszegies jelmeze! Ugyancsak ők pár éve már felléptek egy ugyancsak nagyon szerencsétlenül szabott, hátul is mélyen dekoltált mezőségies jelmezben, amelyhez ráadásul a mintát a Háromszék Táncegyüttes ruhái adták, melyek azonban nem folklórműsorhoz, hanem egy táncszínházi előadáshoz készültek, de amelyneknek az elvont, színházi jelmez-volta – lám – nem elég nyilvánvaló és égbekiáltó, ahogyan megbízhatónak vélt, bátran követhető rossz példa lett belőle ország-világ számára. Nagyon szomorú látni ezt, és a szakmai fórumokon szóvá tenni felettébb szükséges lenne, megelőzni az ebbe az irányba való továbbmenetelést, de sokak számára már így is késő, a károkozás már megtörtént!
Szerencsére szép számmal vannak azért pozitív példák is. A kászoni, felcsíki, gyimesi és moldvai csoportok továbbra is teljesen önazonos módon jelennek meg a találkozókon, igényesen viselt eredeti, vagy azok alapján készült új népviseletekben, saját szülőföldjük népi kultúráját képviselve, és egyre több faluban dolgoznak immár olyan oktatók, akik csodát esetleg nem tehettek még, hiszen csak nemrégiben vették át a csoportok szakmai vezetését, de akik remélhetőleg már jövőre érzékelhető minőségjavulást fognak tudni felmutatni, amennyiben odafigyelnek majd a gyermekek életkori sajátosságaira és ahhoz szabják a tananyagot. A régebb óta stabilan működő csoportok többsége pedig szerencsére továbbra is megbízhatóan hozza a formáját és számos csoport táncosain az is látszik, hogy nem csak táncokat, esetleg dalokat is, hanem a hajdanán a néphagyományban, újabban sajnos, csupán a részletekre kiterjedő, alapos oktató- és nevelőmunka révén továbbörökíthető értékrendet és viselkedéskultúrát is tanulnak.
Egy másik sajátos jellemvonása az idei eseménynek: meglepően kevés fellépő csoport jött a fesztiválra zenekarral. Egészen pontosan csupán kettő a negyvenhatból! Sajnos, egyre inkább közepes vagy már-már kínosan gyenge minőségű, nem ilyen célra létrehozott és otthoni barkácsvágásokkal mixelt, nemhogy színpadi, de próbatermi célra is elégtelen színvonalú hangzóanyagok fület bántó kakofóniájára táncolnak a táncegyüttesek! Feltétlenül szükséges lesz a fesztiválszervezőknek összegyűlni, megbeszélni ezt a kérdést, és valamilyen megoldást találni, mert a lejtő, amin elindultunk, nagyon mélyre vihet. Annál is inkább, mert ilyen körülmények között az a két zenekar is, amely jelen volt a rendezvényen, komoly gondot okozott az egyébként jó munkát végző hangtechnikusoknak, akik ugyanis már egyáltalán nem számoltak ezzel a lehetőséggel, nem voltak előkészítve a mikrofonok, lefektetve a kábelek stb., emiatt sok időt vett igénybe, amíg a zenekarokat kihangosították, tovább növelve az amúgy is jelentős csúszást a programban.
És van még egy vesszőparipám, amin most is megyek egy kört: a moldvai táncok! Nagyon jó, hogy egyre több csoport foglalkozik ezzel az anyaggal, mert a legkisebbek által művelt és előadott játékfűzések és a nagyok táncai, a szabadon improvizáló legényesek-forgatósok világa között ez a kapocs, vagy még pontosabban a híd. Pedagógiai értéke, a benne rejlő képességfejlesztő potenciál óriási! Szóval legyen a programban moldvai táncanyag. De mielőtt eljutnánk vele a színpadig, érdemes annak jól, igényesen, alaposan utánajárni és a néprajzi hitelességről megbizonyosodva adni azt a gyermekek kezére-lábára, lelkébe, mert ez így, ahogyan most (is) láthattuk, nem jó. Ez így csak azt eredményezi, hogy további évtizedekre bebetonozódik a táncházainkban ma is domináló rengeteg hiba, torzulás és maszatolás, ami sajnos, aztán visszahat a városi táncházakban ezeket meglátó moldvai fiatalok táncára és azt is elrontja, ami ma még Moldvában nagyjából jó állapotban megvan. Kell egy (sőt több) alapos kurzus az oktatóknak, csoportvezetőknek, amelynek során megtanulhatják, hogy milyen is a moldvai tánckultúra. Ha már felcsíki, sóvidéki és mezőségi táncokat nem táncolunk akárhogyan, mert igényesek vagyunk magunkkal szemben, ez terjedjen ki a többi táncokra, a moldvai táncokra is.
Amiben azonban teljes értékű és kerek volt a fesztivál és aminek fényében a Perkőre kiérkező nézősereg minden bizonnyal jónak minősíti a rendezvényt, az egyrészt a varázslatos környezet és a nagyon barátságos időjárás, de ezeken messze túlmutatóan az immár rutinos szervezők által jól átgondolt program, és a keretes szerkezet: a már emlegetett mesejáték az elején, a marosvásárhelyi Üver Zenekar és Kásler Magdolna népdalénekes kiváló népzenei koncertje és rövid táncház a végén, valamint a folyamatosan dinamikusan zajló étkeztetés és remek kísérőprogram: lacikonyhák, kézműves kirakodóvásár és a Székelyföldi Nagycsaládosok Tündérvár Egyesülete által egész nap folyamatosan biztosított és üzemeltetett nagyszerű játszótér.
A fesztivált szervező és a térségben folyó szakmai munkájáért felelős Megyei Művelődési Központ és a Romániai Magyar Néptánc Egyesület szakembereinek ismét jól körvonalazottan megmutatkozott, hogy a sok esetben megnyugtatóan örvendetes tendenciák mellett miféle hiányosságok és tévutak vannak az együttesek munkásságában. Az is világos, hogy a csoportok fenntartói és vezetői önerőből nem ismerik fel és nem is feltétlenül tudják ezeket megoldani, leginkább az ehhez szükséges idő, pénz és megfelelő szakmai tudás hiányában. Tény, hogy a Néptáncegyesület mindezek tudatában évek óta szervez hétvégi kurzusokat együttesvezetőknek, táncoktatóknak, koreográfusoknak, amelyeken kiváló szakemberek igyekeznek segíteni a jelenlévőknek, hogy az itt fentebb felsorolt szomorú mellélövések ne történjenek meg. Az együttesvezetők túlnyomó többsége azonban ezeken a kurzusokon nem vesz részt, és a kritikát sem tűri, a hibák meg évről évre megismétlődnek, sőt, egyre újabbak jelennek meg. Ez tehát az igazi probléma, erre kell belátható időn belül egy jó startégiát kigondolni és megvalósítani, hiszen a jó munkához a legfontosabb hozzávalók: a nagyszámú táncolni vágyó gyermek és az őket tanítani vágyó fiatal és ambíciós, oktatással is szívesen foglalkozó hivatásos táncos-keret adott. Ne hagyjuk ezeket elkallódni, népi-nemzeti kultúránk jövője múlhat rajta!
