5. A magyar néptáncok férfiközpontúak
Nos, ez ebben a formában természetesen nem igaz. És itt gyorsan tisztáznunk kell pár dolgot. Először is, a magyar néptáncok egy részében a férfiak egyáltalán nem is vesznek részt pl. hajlikázók, karikázók, egynemű – ez esetben értelemszerűen női – páros ugrósok, asszonycsárdás. Egy részében pedig, ha részt is vesznek, teljesen ugyanaz a feladatuk, mint a nőknek pl. a kör- és füzértáncok egész tömege, amelyekben teljesen mindegy, hogy egynemű, vagy vegyesnemű csoportok táncolják, csoportos ugrósok, polka típusú kötött, formációs táncok, amelyekben ugyancsak előfordulhatnak női egynemű párok is. Márpedig ezek is magyar néptáncok, melyek egy makacs tévhit szerint állítólag ugyebár, férfiközpontúak! Ezen a szinten nyilván nem beszélhetünk férfiközpontúságról, míg pl. a szintén a magyar néptáncok közé tartozó férfitáncok esetében értelemszerűen igen. Tehát ha nem is feltétlenül rossz, de általánosító, s mindenképpen pontatlan volt a felvetés, amelytől elindultunk. De ezt immár tisztáztuk. A másik dolog pedig az, hogy a tánc maga egyáltalán nem egyenlő a táncélettel, amelyben valóban erős férfidominancia érvényesült a múltban (és a hagyománytisztelet miatt részben ma is), de nem jobban, mint a közélet bármely más területén, s hogy ez régen miért volt így, annak egy ideig (az őskorban) főleg biológiai, aztán meg főleg ezekből származó történelmi okai voltak. Amióta azok az okok már nem állnak fenn, maga a jelenség sem feltétlenül áll fenn.
Mindezekkel együtt igaz, hogy a kárpát-medencei néptánckultúrában (de amúgy nem csak itt, gyakorlatilag a világ összes vegyesnemű párostáncában) a férfiak és a nők szerepe általában nem felcserélhető. Mármint, technikailag az lehetne, ám mégsem vált ez általános gyakorlattá, bár tulajdonképpen ma már semmiféle elv, vagy szabály nem akadályozza. Általában az a helyzet, hogy a férfi a vezető táncos, a nő pedig a követő. A legelső kettős típusú táncokban (körtáncok, amelyben férfiak és nők vegyesen kb. azonos számban vesznek részt és a tánc egy adott pillanatában a kör párokra bomlik fel, majd néhány párosan eltáncolt mozdulat/motívum után visszarendeződik a kör és az egész sorozat aztán többször is megismétlődik) ez látszólag még nem volt teljesen nyilvánvaló, de rögtön utána az lett, a második generációs kettősöktől kezdve ez már nem képezi vita tárgyát. Ez ma sokak számára azt jelenti, hogy a nő itt alárendelt szerepben van. Vékony jégen táncolunk, nagyon érzékeny területe ez a mai közbeszédnek, de egy dologban talán egyet tudunk érteni. A táncolás érzelmi alapú tevékenység, nem jogi, vagy társadalomtudományos… A táncok fejlődését a történelem során sokszor, sokan megpróbálták befolyásolni, megszabni, ma is vannak mifelénk is – főleg újprotestáns vallási – közösségek, amelyekben ez egy szigorúan szabályozott, vagy egyenesen tiltott tevékenység. De nagy-általában elmondható, hogy az erre való emberi-össznépi igény mindenfajta szabályozási szándékot túlélt és elsepert, és a mai napig nagyon erős. A tánc hosszú távon úgy viselkedett, mint általában a folklór: kirostálódott, amit a nép nem szeretett, fennmaradt és továbbfejlődött, amit a nép kedvelt, amire volt reális társadalmi igény. Arra, hogy egy páros táncban kinek mi a feladata, kivel szemben mi az elvárás, ma már legtöbbünk számára szinte semmiféle szabály nem szabja meg, szinte bármi lehetséges, szinte bármi belefér, mindenféle iskolák tűnnek fel és aztán akár el, és azt látjuk, hogy azok részéről, akik tényleg szeretnek és tudnak is táncolni, leginkább mégis arra van igény, hogy a férfi legyen férfias, határozott, erős, de gyöngéd kezdeményező és megbízható, stabil támasz, a nő pedig nőies, vonzó de meghódítandó, partnerét ügyesen követő és annak döntéseit finoman befolyásoló. Ha az a női szerep, ami a kárpát-medencei (tehát többek között a magyarok által is táncolt) néptáncokban a nők osztályrésze, egy alárendelt szerep lenne, amiben lenni nem öröm, amiben egy nő nem találhatja meg önmagát, nem tud kibontakozni, ezek a táncok már vagy teljesen eltűntek volna a kínálatból, vagy azt látnánk, hogy az elnyomó férfiak tömegei tonnaszámra árulják a petrezselymet a táncházakban, milongákon, társastánc-klubokban, az önérzetes és immár végre emancipált nők meg a maguk kénye-kedve szerinti szórakozóhelyekről nevetnék ki őket fölényesen. Ezt látjuk? Nekem inkább úgy tűnik, hogy az oly kárhoztatott hagyományos női szerepkörre vágyó nők vannak nagyon nagy többségben ezeken a helyeken, akik sajnos, egyre kevésbé találnak ott maguknak (itt most főleg a táncos párosviszony szempontjából) komolyan vehető, megbízható férfipartnert.
Azt gondolom, erről a témáról is leginkább olyan személyek hivatottak beszélni, akik gyakorlatban és már hosszabb ideje művelik a táncolás művészetét, tehát valóban tudják, miről beszélnek, és a verbalitásnak is vannak azon a szintjén, hogy pontosan meg tudják fogalmazni a gondolataikat, érzéseiket. Ezért mellékelem alább erre vonatkozólag egy hölgy részéről a világ egyik legszebb vallomását a páros táncolás belső dinamikájáról. De még előtte annál sokkal kevésbé költői megfogalmazásban fontosnak tartom megjegyezni: minden páros vagy csoportos táncnak, akárcsak amúgy a világon bármiféle társas tevékenységnek vagy egyszerűen a jó érzéseket megteremteni és fenntartani képes létezésnek alapfeltétele a felek közötti kölcsönös és feltétlen tisztelet és bizalom. A további, nemek szerinti szereposztás meg nem feltétlenül egy rossz társadalmi konstrukció, hanem leginkább az anyatermészet műve. Akárhonnan is futunk neki, a nagy számok törvénye alapján mindig oda lyukadunk ki, hogy egy rendszerben a férfiak nagyobb része akkor boldog, ha vezethet (ez persze, egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenki tud is!), a nők pedig akkor, ha ezt a feladatot is nem varrja valaki a nyakukba (netán éppen akaratuk ellenére), ellenben a létrehozott keretek között kedvükre foglalkozhatnak a részletekkel. Persze, vannak ellenpéldák is: vannak a világon nők által remekül menedzselt közösségek, szép számban ismerünk női vezetőket a saját történelmükből is, ez nem vitás. Ezért írtam fentebb, hogy amit írok, a nagy számok törvénye szerint igaz, s nem állítom, hogy ne lenne ez alól érvényes kivétel. Márpedig a nagy számok alapján azt látjuk, hogy a világ egymástól térben és időben nagyon távoli pontjain, egymástól teljesen függetlenül úgy alakultak az emberi társadalmak ki, hogy van egy elég sztereotipikus nemek szerinti feladatmegosztás, ami kiválóan működik mindaddig, amíg a fentebb már szintén emlegetett tisztelet és bizalom érvényesül. És nem működik, ha ez nem érvényesül, teljesen függetlenül attól, hogy ki vezet és ki követ…
És akkor hadd következzen itt egy igen szép írás Kiss Judit Ágnes táncos-zenész-színész-író-költő és tanár kolléga tollából, aki ugyan a magyar néptáncoknak is kiváló ismerője és művelője, s amit itt állít, az a mi páros tánckultúránkra, főleg az erdélyi forgatóstáncok esetében is feltétlenül igaz, de aki amúgy eme a felismerésre a nonverbális párbeszéd egy másik magasan kiművelt formája, a tangó által jutott:
„Az első lépés a férfié: a tisztelet. Nem szabad valakit enélkül átölelni és táncolni vele. A nő részéről a válasz a bizalom, ami nélkül a nő nem tudja követni a férfit. Bízni valakiben nem könnyű feladat, de egy nőnek, ha részt akar venni a táncban, mindig így kell döntenie. A férfi második lépése a felelősség. Minden pillanat a férfi felelőssége, mindenről ő dönt, így hibát is csak ő követhet el. Az a szerepe, hogy a partnere gondtalan és boldog legyen. A nő válasza erre az odaadás. Hagyja, hogy a partnere vigyázzon rá.
Ha mindkét táncos megteszi a saját lépéseit, hálát fognak érezni egymás iránt, és megszületik a tánc”.
