Kádár Elemér: Az erdélyi népi kultúrával kapcsolatos makacs tévhitek 3

3. A néptáncoknak van egy helyes formája, ahogyan azokat táncolni kell, minden, ami attól eltér, helytelen

Nos, ez ebben a formában természetesen nem igaz. A tévedés abból adódik, hogy mindenki, aki a témában megszólal, úgy beszél, mintha az, amit mond, a teljes tárgykört ölelné fel, miközben általában annak csak az egyik részterületét tárgyalja, azt amúgy akár helyesen.

Néptáncainkat alapvetően két egymástól eltérő, sőt, egymásnak ellentmondó módon szokás szemlélni. És van a két végpont között számos enyhébb, átmeneti álláspont is, szerencsére. Az egyik véglet a folkrendőr szemlélet, amely elsősorban a címben szereplő tévhitet képviselőkre jellemző. Ők, akárcsak az akadémiai tudományosság és a jog képviselői, kizárólag a bizonyítható, hiteles hivatkozásokkal ellátott tényekben hisznek. Nekik minden, ami a hatvankilences hangosfilmen nem szerepel, hiba, sőt bűncselekmény. Táncolni csak pontosan-szépen, ahogyan a filmen látható, úgy szabad. Maximális igyekezettel a legapróbb rezdülésekig bemagolják azt, amit a felvételen látnak/látni vélnek és vérre menően képesek védelmezni azt, amit ők képviselnek, bárkivel szemben, aki a témában bármi mást állít. Ők azok, akik versenyeket szerveznek. Számukra teljesen életszerű a történet, ami úgy kezdődik: „Három Poncsa állt a pultnál és a Mundrucokat nézték, akik egy közeli asztalnál ültek…”

A másik tábor az önmegvalósító szabadszellemeké, akik mindenféle megkötöttségtől mentesen minden áron szórakozni akarnak és fognak is, hiszen a tánc mindenkié és szabad élet, szabad madár… És hastáncolnak sikoltozva a részeg tinilányok a pontosan-szépen zsigajóskázó legény mellett, zavarják a táncát, a zenekart, s kb mindenkit, de nekik jogaik vannak, tehát ereszdelahajamat!

Az igazság pedig, mint mindig, valahol a kettő között félúton van, s a legtöbb táncházas tudja is ezt, csak nem szeret erről beszélni, mert nem tudja az álláspontját pontosan megfogalmazni, vagy egyszerűen csak unja a felesleges szájkungfut, így aztán többnyire a nagy „szakmai” észosztásban éppen a jó álláspontot nem képviseli senki.

Néhány szakirányú diploma és húsz év hivatásos néptáncpedagógusi tapasztalat bírtokában bátorkodom kijelenteni: a helyes hozzáállás az, ha nem táncokat tanítunk meg a táncosoknak, hanem megtanítjuk őket táncolni. Ez azt jelenti, hogy a természetes mozgásukat fejlesztjük, testtudatot, mozgáskoordinációt, ritmusérzéket, egyensúlyt, erőnlétet, mozgástechnikát fejlesztünk, lehetőleg játékos, élménypedagógiai módszerekkel, s ezzel párhuzamosan a térségünkben évszázadok óta élő, mély és komplex hagyományokkal rendelkezőkre jellemző közösségi normákat is megtanítjuk, kiemelten azt az elvet, hogy az egyén szabadsága csak addig terjed, amíg nem ütközik más egyén szabadságával és/vagy a közösség szabályaival. A néphagyomány keretrendszere azonban rugalmas, és a határok feszegetése mindig is részét képezte, tehát a folkrendőri „változtatni tilos” -elv nem helyes. Ha ez lett volna a vezérelv, az elmúlt ezer évben a táncaink és táncos szokásaink semmit sem változtak volna, tehát mindaz, amit ma ismerünk és szeretünk, ami szerepel a hatvankilences hangosfilmen, létre sem jöhetett volna. Hiszen ahhoz, hogy ez ilyen lehessen, kellett a zene- és táncdivatok változásainak hosszú sora, de a világnézet (viselet, életszínvonal és közerkölcs stb) változása is, ami ellen minden idők folkrendőrei folyton lázadtak, de amit szerencsénkre, megakadályozni nem tudtak. Táncainkról folyton elmondjuk, hogy szabadon improvizáló karakterűek. Ez is csak részigazság, de fontos! Hiszen teljesen szabad nyilván nem tud lenni az az improvizáció, aminek kereteket szab a tempó, a ritmus, a viselet, a közösségi konszenzuson alapuló kontextus. Vannak íratlan, de mindenki által ismert szabályok, amelyekbe a hagyományos közösségekben belenőni nem volt opció kérdése, ez volt az egyetlen adott lehetőség, nem mellesleg ama biztonságérzet záloga is, amire mindig minden ember akaratlanul is állandóan törekedett. Tehát egy alaposan ismert és tiszteletben tartott szabályrendszer, amelynek keretein belül aztán adott az önmegvalósítás lehetősége, a szabad alkotás, az improvizáció, amely elismertséget, sőt akár felemelkedést is jelenthetett azoknak, akik ebben kiemelkedőek tudtak lenni.

A jó táncos tehát minél alaposabban megtanulja a hozzávalókat (mozgásnyelv: mozdulati elemek és ezek helyes összeszerkesztéséhez szükséges szabályok, melyek által a mozgásnyelven megalkotott üzenet a többiek számára érthető és elfogadható lesz), s ehhez az egyik lehetséges út lehet az, hogy a legalább a táncéletre vonatkozó néprajzi ismeretek mellett régi mesterek táncát, mozdulatait tanulja meg, utánozza le… De, amikor megnyerte az aranycafrangot, ne álljon meg, hiszen ez csak egy jó jegy az iskolában, nem pedig maga a sikeres és teljes élet! Innen még létre kell hozni az önrészt, a sajátot! Saját kombinációt, saját motívumot, saját pontot, saját táncot. Meg kell értenie a tánc, a táncélet szabályait, amelyeken belül aztán elkezdheti az önmegvalósítást. (Amikor ifjú koromban jelentkeztem egy kiváló népi bútorfestő műhelynél, hogy tanulni szeretnék, első körben egy nagy csomag üres papírt kaptam, meg egy ceruzát, és a feladatot, hogy járjam be a múzeumot, s minden tulipánt, amit csak találok a régi bútorokon, a lehető legpontosabban másoljam le. Amikor végeztem, s jelentkeztem a mesternél, elvette a rajzokat, újabb csomag üres papírt kaptam és egy újabb feladatot, hogy most rajzoljak önállóan olyan tulipánokat, amik összefüggésbe hozhatók azokkal, amiket eddig lemásoltam. Csodálatos élmény volt! Szerintem pontosan ezt kell tenni a táncokkal is!) A jó táncosnak meg kell keresnie és találnia magát az adott táncban, hogy az tényleg a saját önkifejezésének nyelvezete lehessen, amit a környezete megért és viszonyulni tud hozzá. Hiszen a néptánc – még a szólisztikus forma is – közösségi műfaj! Ezért nem fér bele az a teljesen „szabad” „önkifejezés”, amire haladó szellemű társaink közül sokan vágynak, és amihez aztán kellő mennyiségű tudatállapot-módosító bevétele után a bátorságuk is megvan. Pedig, ha ez a nyelv a sajátjuk lenne, anyanyelvi szinten tudnák beszélni, netán verses formában is, ez önmaga lenne a végtelen örömforrás, s azokra a szerekre már nem is lenne szükségük, s az olyan túlkapásoktól is megszabadulnánk, amelyek sajnos, a folkrendőrséget – annak minden hibájával együtt – gyakran szükségessé teszik.

Megosztás:
Facebook
Twitter
Email
Print

Közelgő események

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Ha szeretne értesülni eseményeinkről és aktuális projektjeinkről, küldje el nevét és e-mail címét! Adatait kizárólag arra használjuk fel, hogy eseményeinkről és projektjeinkről tájékoztassuk Önt.