4. A keresztény egyházak régen tiltották a táncos szórakozást
Nos, ez ebben a formában természetesen nem igaz. Némiképp érthetetlen módon mégis úton-útfélen ezt halljuk, olvassuk, esetenként egészen konkrétnak látszó hivatkozásokkal, hogy ki mikor mondta, vagy vetette papírra a dörgedelmes – a Szentírásból levezethető – tiltást. Mi több, egész keresztény közösségek élnek a mai napig abban a (makacs tév-) hitben, hogy a tánc bűn!
Pedig a Szentírásban bőven találunk olyan sorokat, amelyek éppen táncra hívnak, táncra bíztatnak, pl:
„Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek Istent hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, táncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával! Zsolt. 150, 4.
„Dicsérjétek nevét táncot járva, énekeljetek neki dob és hárfakísérettel!” Zsolt. 149, 3.
„Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.” Préd. 3, 4.
„Ekkor Mirjám prófétanő, Áron nénje, dobot vett a kezébe, és kivonultak utána az asszonyok mind, dobolva és táncot járva.!” 2Móz. 15, 20.
„Dávid teljes erővel táncolt az Úr színe előtt. Így vitte el Dávid és Izráel egész háza az Úr ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel”. 2Sám. 6, 14-15.
Azon „tiltó” szövegek egy része, amelyekre mindenki hivatkozik, már az ókorban megjelentek, aztán pont a „sötét középkorban” nem nagyon találkoztunk ilyenekkel. A táncokat látszólag tiltó érvelések a reneszánsz és reformáció idején erősödtek fel újra, főleg a német és azzal szomszédos nyelvterületeken, ahol a témának egész irodalma keletkezett. Az angol puritanizmust megismerő magyar protestáns tollforgatók is ádázul kárhoztatták egy időben a táncot, más nyelvű kollégáikhoz hasonlóan meglehetősen halovány hatékonysággal! 😊
Az igazság az, hogy a keresztények a különböző korokban és helyszíneken nagyjából kétféleképpen tudtak viszonyulni az ott talált korábbi kultúrák örökségéhez. Az egyik a betiltás volt. Amikor messzi tájakon a keresztény felfedezők, a velük utazó tudósok, egyházi személyek és katonák pl emberáldozattal, kannibalizmussal vagy egyéb hasonlóan borzalmas szokásokkal találkoztak és látták ezeknek nagyon mély kulturális beágyazottságát, vagyis, hogy szép beszéddel ezen nem tudnak változtatni, nem találtak jobb megoldást, mint a Jézus nevében való betiltást. Lehet ennek ma nem örülni, de attól még az adott helyzetben ez egy relatíve jó megoldás volt. A másik módszer a „megkeresztelés”: a régi rítust nem tiltották be, de keresztény tartalmat társítottak hozzá, amely aztán esetenként teljesen át is vette a régi tartalom helyét (lásd: karácsony, húsvét, pünkösd, stb), de van, ahol szépen együtt él ma is a két dolog (lásd pl a latinamerikai indián katolicizmus számos helyi ünnepe). Azokat a kereszténység előtti természet- és/vagy termékenységkultusszal kapcsolatos táncos szertartásokat, amelyek tetemes alkohol és/vagy hallucinogén főzetek fogyasztásával, csoportos szeretkezéssel, esetleg állat- vagy emberáldozattal jártak együtt, a keresztény egyház valóban tiltotta, már a kezdetektől. Ugyanabban a korban, ugyanazokon a helyszíneken azonban a színházakban, de még a keresztény egyházi szertartásokon is volt tánc! Tertulliánus római egyházi író szerint például a 2. és 3. század fordulóján a keresztények a himnuszokat a templomban tánc kíséretében adták elő, az ószövetség táncos jeleneteit beemelték a liturgiába. Egyes elemzők szerint a római katolikus egyházban papok és a ministránsok mozgása az oltár előtt és a körmenetek során az őskeresztény liturgikus tánc elemeit őrzi. Táncra biztatta híveit Szent Bazil bizánci egyházatya is, és az olyan közösségek esetében, amelyeknél a táncnak a közösségi életben ma is jelentős szerepe van, az egyház ma sem tiltja, hogy táncos miséket/istentiszteleteket tartsanak (lásd: afrikai keresztény közösségek), egyházi alapon szervezett jótékonysági és közösségépítő bálokról nem is szólva.
Értő olvasat esetén látható tehát, hogy nem magát a táncot, hanem bizonyos fajtájú táncos eseményeket tiltottak azok az egyházatyák, akik közül az egyik egyébként, amikor éppen nem a pogány rítusok konok fennmaradása ellen harcolt, az egyik legszebb táncot dicsőítő szöveget vetette papírra, amit csak valaha valaki leírt, s amit itt eme írásom végén idézek majd. Az persze, folyamatosan fennállt a történelem során, hogy a részegeskedés, dorbézolás, erkölcstelenkedés, és az ilyesminek helyet adó ünnepi események, vásárok, táncos mulatságok ellen szót emeltek a papok a szószékekről. Az írni-olvasni tudás korában pedig már papírra is vetették ezeket a gondolataikat. Ezekből azonban megint csak az olvasható ki, hogy a kocsmai alpáriság, paráznaság és az erőszak, az egyházközséget megbotránkoztató viselkedés a fő probléma, nem pedig maga a táncolás. A higgadtan elemző fogalmi gondolkodás gyermekkorában azonban a megfogalmazás nem volt mindig elég pontos és valóban előfordult, hogy a felháborodott lelkésznek elgurult a gyógyszere és bizony, írásában bokrostól lőtte a nyulat, s a fürdővízzel gyakran kiöntötte a gyermeket is. Florian Daul 16. századi protestáns lelkész írásaiból is, aki felettébb ádázul ostorozta a táncolva mulatozókat, végül az derül ki, hogy tulajdonképpen nem is a táncosokra, hanem azokra a kocsmárosokra, sörfőzőkre, kereskedőkre haragszik, akik anyagi haszon reményében a táncos, de közben erőteljes sörivással együtt járó mulatságokat szervezik, az embereket részegeskedésre, paráznaságra, munka- és templomkerülésre bátorítják, s ami által konkrétan megélhetési gondokat okoznak neki. Éppen ezért vált szükségessé, ami aztán meg is történt, hogy józan elöljárók rendet tegyenek az elburjánzó „szakirodalomban” és elejét vegyék annak, hogy sokan egyéni magyarázatokkal lássák el a kontextusból kiragadott szentírási szövegeket, saját véleményük alátámasztása végett. Lám, mit is ír kb ugyanakkor, ugyanott a táncmulatságok tiltásáról Cyriacus Spangenberg, protestáns szakíró:
„Aki ilyen dolgokat el akar átkozni, az ott vétkez, ahol nincs is vétek, s tiltja azt, amit Isten enged. És mármost Isten sehol sem tiltja a polgároknak a táncot.”
Ennek ellenére továbbra is, a későbbi korokban is folyton felbukkannak olyan szövegek, amelyeket sokan ma is a tánc tiltásaként idéznek, de amelyek valójában a tánc örve alatt elművelt testiség, bujaságra való bujtogatás és egyéb erkölcsi fertelmek ellen szóltak, s nem tiltották pl. Avilai Szent Teréz és nővérei táncos szertatásait, a tavaszt ünneplő körtáncokat vagy a misztériumjátékok táncos jeleneteit. Mi több, a késő reneszánsz kor legrészletgazdagabb táncleírásait és a hozzájuk kapcsolódó illusztrációk sokaságát tartalmazó enciklopédikus gyűjtemény, az Orchésographie is egy egyházi személy, a Langres-i kanonok, bizonyos Jehan Tabourot (közismert művésznevén Thoinot Arbeau) tollából maradt ránk. A barokk kor leghíresebb kántorai, egyházzenei szakemberei pedig világi műveikben az adott kor legmodernebb tánczenéjét alkották meg, amelyekre a később balett néven elhíresült táncszínházi formanyelv korai, még gyakran akár népies formáit táncolták az egyre ünnepeltebb hivatásos táncosok (is). Az istentiszteletek, misék és a balett szolgálata tehát nem állt egymással ellentmondásban akkor sem. A tánc annyira nem volt méltóságon aluli, hogy a bizánci (tehát keresztény!) császári házak tagjaitól kezdve a francia napkirályig igen sokan művelték, gyakran akár egyházi méltóságok is.
És végezetül, de a legkevésbé sem utolsó sorban jöjjenek itt Szent Ágoston korábban már megígért sorai:
,,Dicsérem a táncot, mert szabaddá tesz a nehéz dolgoktól, és mert azt, aki egyedül van, bevonja a közösségbe. Dicsérem a táncot, mert az egészséget és a szellem tisztaságát szolgálja, mert könnyeddé teszi a lelket. A tánc az egész embert követeli. A tánc felszínre hozza a szabad embert, a könnyed embert, egyensúlyba hozza minden erővel szemben. Dicsérem a táncot. Ó, ember, tanulj meg táncolni! Különben nem fogják tudni az angyalok, hogy mit kezdjenek veled a mennyben.”
