„A szőlő képes a feltámadásra. A fürtöket leszedik, összetapossák, megdarálják, kipréselik, hordóba teszik, majd egy sötét pince mélyére helyezik. A vég órájában azonban megpezsdül az új kezdet. A szőlő új életre kel, és ha jól bánnak vele, csodálatos bor formájában éled újjá. A bor Krisztus vére, a keresztény világ legfontosabb szimbóluma, hiszen a megváltás üzenetét közvetíti. A keresztény ember Krisztus vérében a megváltás reményét látja.” – állítja a műsorfüzet. Szerintem a szőlő nem feltámadásra, hanem átalakulásra képes, mint a mészkő vagy a szén, melyek nagy nyomás és hőhatás mellett márvánnyá, illetve gyémánttá képesek nemesedni, akárcsak a gabona kenyérré. Ez nem feltámadás, hanem átalakulás. A bor pedig nem a kereszténység legfontosabb szimbóluma, de kétségtelen, hogy egy azok közül. Az mindenesetre egészen rendkívüli, ahogyan a Háromszék Táncegyüttes művészei és vendégeik ezt a nagyon sokszereplős és felettébb szerteágazó témát körüljárják, megvilágítják majd’ minden oldalról és a látszólagos ellentmondások fölé emelkedve olyan harmóniába rendezik az összes elemeket, ami nem csak, hogy elismerésre méltó, de amiről csak nagy tisztelettel illik szólni.
Bár az előadás legelején ez még nem tűnik biztosnak: a legelső hangbejátszás leginkább egy hangtechnikai baki benyomását kelti, ami aztán szerencsésen kiküszöbölődik. A zene is valami tájidegen hangszeren szólal meg, ír vagy indián furulyának hat, a fények és a díszlet színvilága alapján pedig arra számítanánk, hogy nemhogy bor-, de valami zöld tea-szeánsz következik.
Ebben az előadásban is találkozunk kitartott pózokkal, állóképekkel, lassított mozgással, s miként másoknál is, itt is előfordulnak ezekben ingások, egyensúly-gondok… A Maros és Küküllők borvidéke (nem csak) népi kultúrájának erőteljes, lendületes elővezetése azonban, ahogy túljutunk a kezdés nehézségein, villámgyorsan átlendít ezeken a barázdákon. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy nem egy egyszerű folklórműsort látunk, jelzi ezt a hangzóanyag és a díszletek, meg a szertartásos mozdulatsorok is. Bár a míves jelmezek szinte népviseletek is lehetnének (ha a vidék népviseletei szervesen-hagyományosan tovább éltek volna máig, kb olyanok lennének, mint amit az együttes művészei ebben az előadásban viselnek, kiemelt odafigyeléssel az apró kiegészítőkre, ékszerekre, haj- és bajuszviseletekre, stb!), s a megidézett szokás- és mozgásvilág is teljes tiszteletet mutat a hagyományos szokások, muzsika és táncok iránt. Esszencia: végletekig letisztult, mindennek a legjava forr ki itt szemünk láttára.
Az előadás alkotói tudják: a népi kultúrának nincs nemzetisége, történelmi rétegei vannak, és erővonalai, melyek az értő szemnek mutatják, hogy az információ áramlásának mely korokban mi volt a természetes iránya. Ennek megfelelően az előadásban együtt lüktetnek úgy a mediterrán, mint a nyugat-európai borkultúrának a dél-erdélyi nagytáj nemzetiségei által megőrzött és sajátos ízzel képviselt elemei. Bár kétségtelen, hogy a szászok folklórjából mehetne bele kicsivel több (ami van benne, az azonban igazi különlegesség: szász humor!) és a szőlőnek és pincéknek a közelébe se engedett cigányokéból kicsit kevesebb, de ez már szőrszálhasogatás. Antik rítuselemeket megjelenítő, a románság által ma is éltetett kecsketáncoltatás, szentírási idézetek, a legmagasabb európai kultúrához kapcsolódó, rendkívül míves többszólamú éneklés mellett a züllés, a balhé – a mértéktelen fogyasztás minden káros mellékhatása – is kell kapjon egy jelenetet. Kap is, bár nekem ebben már túl sok a konfliktus, a lökdösés, ami már-már a táncélmény rovására megy. Mindenért kárpótolnak azonban a szép, erős képek, sűrű szimbólumok, a szertartásosság, a társulat lenyűgöző fegyelme és fölényesen magabiztos szakmai tudása.
Különös és emlékezetes, egyszersmind az előadás kakukktojása az a jelenet, amit a komolyabb beszélgetésekben szőlőkarózásnak, amúgy tréfásan „Pán Péterék táncának” neveztünk el „a sherwood-i erdőben”: a leánykar föld-kontakt tánca a földből kinövő szőlőt, az égenjáró legénykaré az azokat gondozó munkásokat ábrázolja csodálatos költőiséggel. A pacalkai románok táncában, amire a jelenet alapoz, nagyon szépen mutatkozik meg a kölcsönös függés, egymás támogatása, ismétlem magam: nagyon szépek a képek, erősek a szimbólumok.
Híres adatközlők híres táncai következnek. Nem vagyok egy aggastyán, és egészen szívfacsaró, hogy ezeket a táncos emberkiválóságokat én még személyesen ismerhettem, boroztam, táncoltam velük együtt, most meg már, mint néhai nagymesterekre emlékezünk rájuk és fiatal kollégáink már csak tőlünk és filmről tanulhatják karakteres mozgás-örökségüket: a magyarózdi Jakab József, a lőrincrévei Karsai Zsigmond, a szásznagyvesszősi Szabó Ferenc és a magyarszentbenedeki Vincze Árpád emléke előtt tisztelgünk, könnybe lábadt szemmel, hálás szívvel!
A laza dramaturgiai szál mentén szépen adja egymásnak a stafétát a szent és profán, és különösen erős az a képsor, amelyben egy Krisztus véréről való népéneket, majd a nagyhét elemi erejű népénekben való megfogalmazását, a középkori, mára már csak a moldvai csángómagyarok által őrzött aranyimát halljuk, a lányok felvillantják a szőlőtaposás mozzanatát, aztán halottsiratással folytatják, miközben a legények tánca és a szentírási szöveg által megidézett szőlőmunkások rendre megfeszülnek a maguk keresztjén. Létrejön a rituális halál, amit az átlényegülés, az új formában való feltámadás kell, hogy kövessen, ha minden jól megy. Nagy pillanat!
A látszólag könnyedén bemutatott erőteljes és hosszú táncetűdök egészen elképesztő testi erőnlétre, a feszes jelenetek terjedelme pedig fokozott koncentrációs képességre vallanak, ami csak igen komoly munka árán érhető el. Az előadás íve megkívánja a hullámzást, néha lassítani, megnyugtatni kell, de ezt is sikerül fenntartani, az előadás nem „ül le”, nem ejtik le, újra meg újra be tud lendülni, mint egy hatalmas lendkerék.
Nem mindenkinek tetszett, többen is kifogásolták a hordókat és a hatalmas kelyheket, mondván, hogy túlságosan direkt, nem túl költői formák, de tény, hogy lehetővé teszik a terek állandó, organikus átszervezését, szinte észrevétlenül, ahol arra van szükség és felettébb látványosan, amikor annak van az ideje. Jó játék lehetősége van bennük, amivel élnek is a táncosok. Kidolgozott, feszes, precíz mozgás és mozgatás történik. Nagy taps a társulatnak!
Szólni kell még arról is, ami ma már nem egyszeri-kétszeri dolog: a Heveder-jelenség. Kiváló hangszeres (nem csak nép)zene, hasonló jelzőkkel minősíthető éneke, polifónia, jó játék a színpadon, a táncban és minden létező és tán még nem is létező hangszereken is. A zenekarok versenyében a Heveder hosszú évekig egyedülálló volt ezzel a rendkívüli sokoldalúsággal és bár még mindig tartják a listavezető helyet, de mindannyiunk óriási szerencséjére egyre erősebb ez a verseny 😊
A szépen lecsendesedett előadás legutolsó mondata magyarázza meg a szokatlan címet (mely magyarázatot nem mindenki érti meg/fogadja el). A hivatalból értékelő szakmai nagyságok javasolják az előadás átnevezését arra, hogy a bor útja. Egy átnevezés szerintem is hasznos lehet, de az legyen a látott előadáshoz méltó. Az én javaslatom: átlényegülés. (Az alkotóknak pedig joguk van ezen mosolyogni és semmin sem változtatni 😊)
A Háromszék Táncegyüttes nem csak kiváló művésztársulat, de nagyon jó iskola is: ebben az előadásban is szépen látszanak az elmúlt harminc év és a korábbi előadások megértett, levont és szépen hasznosult tanulságai. Ezeket pedig a minap állva tapsoló nagyváradi közönség is visszaigazolta.
Koreográfusok és koreográfiák:
1. Farkas Tamás – Farkas Ágnes: „A te bőkezűségedből kaptuk a bort…”
2. Ivácson László – Fazakas Levente: „Minden nap, minden nap…”
3. Tőkés Zsolt – Tőkés Edit: „Mértékletességgel ékesítsétek magatokat”
4. Tekeres Gizella – Melles Endre: „Én vagyok az igazi szőlőtő…”
5. Kis István – Kis Demeter Erika: „Emelem poharam…”
Zenei szerkesztés: Fazakas Levente
Jelmez: Furik Rita m.v.
Kellék: Zayzon Ádám
Rendező-koreográfus: Ivácson László
Tánckar: Ádám Júlia, Bakos Ernő, Both Eszter, Gere Csaba, Gere Gabriella, Fazakas Mónika, Fülöp Zoltán-József, Kiss Adorján, Kocsis Lilla-Tünde, Koncz Attila, Lukács Réka, Márton Csaba, Márton Edina-Emőke, Melles Endre, Oláh Ágota, Pável Hunor-Mihály, Podholiczky Rebeka-Ráhel, Portik-Cseres Norbert, Szvinyuk Sándor, Virág Imola
