A Hargita táncegyüttes a leginkább hagyományőrző jellegű társulat az erdélyi hivatásos néptáncos mezőnyben. Ez nemcsak abban az értelemben igaz, hogy a táncosok jelentős része a hagyományoshoz legközelebb álló életmódot éli ma is, így nem csak ismeretei vannak a hagyományokról, hanem konkrétan abban élnek, hanem abban is, hogy az együttes művészeti irányvonala ennek a régies, kihalóban lévő életmódnak az értékként való felmutatását, ennek továbbéltetését, annak a biztos pallónak a biztosítását tűzte ki célul, amely nélkül látjuk, a modern, posztmodern és poszt-posztmodern társadalmak polgárainak léptei bizony, elbizonytalanodnak. Ezen a téren az együttes már eddig is számos esetben alkotott emlékezeteset, és az alkotókat is abból a körből hívják, akik ezt az amúgy fura műszóval autentikus folklórnak nevezett színpadi műfajt magas szinten művelik. Ilyenformán az sem véletlen, hogy ezúttal (is) Szűcs Gábor készített nekik előadást és az sem, hogy a pásztorok hagyományvilága elevenedik meg a színpadon. A pásztorok társadalma nagyon ősi, ősibb, mint a földműveseké, az iparosokéról nem is szólva. A falusi és városi parasztság, polgárság és úri világ minden korban tisztelte, de félte is a pásztorok ősi világát, szabadságát, szilajságát, de főleg a csak általuk tudott tudást. Aki a társadalmi kötöttségeket nem bírta elviselni, hajdanán legnagyobb eséllyel pásztor lett, vagy rabló, nem ritkán pedig mindkettő. És ezzel kilépett az időből. Lepattantak róla a társadalmi szabályok, és csak azok maradtak érvényben, amelyek a pásztorokra vonatkoznak, egyé vált a természet elemi erőivel – sokan közülük a táltoshagyomány folytatói voltak – és ha nem is tudta ezt magáról, mindenképpen érezte s ennek megfelelően viselkedett. A pásztorok ünnepein, mulatságain ritkán vannak jelen nők, ritkán van vonósbanda. De van furulya, duda, tekerő, klarinét, és a pásztorszakma kéziszerszámaival táncolt hajdútánc-emlékanyag. És amikor minden együtt van, akkor az őserő és fenséges nyugalom robban, mint egy gátszakadás. E hosszas felvezetés érzékelteti, hogy miért volt olyan, amit láttunk, amilyen volt. Mátravidéki, dél-alföldi, inaktelki, kászoni székely (ennek kiemelten örülök és szívből gratulálok a zenei szerkesztőknek, akiknek nyomására ezzel az anyaggal is elkezdtünk érdemben foglalkozni!), jászsági és somogyi mulatságokat láttunk, szépen összefésült jelenetekben, látványos élőképekben, melyekre gyakran vetített képekkel és árnyjátékokkal is rásegítettek. Szerintem erre az utóbbira pont nem volt szükség amúgy, nekem úgy tűnik, inkább csak azért került az is bele az előadásba, hogy a régies téma miatt fanyalgók száját befogják vele, hogy lám, ez egy kortárs látványelem, tehát mi is haladunk ám a korral, továbbá, hogy valahogy elővezessék a legutolsó képként felmutatott animációt, amelynek volt helye és üzenete az előadásban, csak egymagában nagyon előzmények nélkül maradt volna. Sajnos, így maradt ilyen előzményekkel együtt is, hiszen a korábban látottak nem kapcsolódtak hozzá. És ha már kifogások: a koreográfiákat megmenti az ízes, stílusos, pásztorosan duhaj, lelkes tánc – teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a táncosok tudnak is és szeretnek is táncolni, ma már elmondhatjuk, nem csak a magyarországi táncosok járják ízesen az erdélyi táncokat, hanem lám, az erdélyiek is szintbe jöttek a magyarországiakkal – és a csak szuperlatívuszokban értékelhető muzsika, de amúgy ebben az előadásban is felvonult minden olyan formai megoldás, amit a Bekecs együttes előadása kapcsán már kifogásoltam: a lefagyások, a lassított mozgás, a néha üres pózok… És az eszközhasználat is együgyű: a bot csak bot, a balta csak balta, a hordó csak hordó… A jónevű vendég alkotó meglévő tudásból gyorsan – és tulajdonképpen jól – megoldotta a feladatot, de nem tett erőfeszítéseket azért, hogy valami olyant is létrehozzon, amitől ez az előadás más legyen, mint a korábbiak. Több szakralitás lehetősége van ebben az előadásban, mint amennyit láttunk (hogy mást ne mondjak: Betlehemben is a pásztorok voltak az elsők, akik meglátták a Megváltót), s ami már akár az eszközök sokoldalúbb használatával is megmutatható, kidomborítható lett volna. A jelentek közötti átvezetések célzottabb, nem csak képi, hanem tartalmi többleteivel pedig még inkább – lásd pl. Makoldi Sándor mester képeit! Szinpadképileg jól működik a hatalmas és könnyen mozgatható asztal, amikor kiemelt alakok állnak vagy táncolnak rajta, egészen addig, amíg maga a bútordarab takarásban van. Ellenben amikor az is láthatóvá válik, az nagyon illúzióromboló. Erre érdemes lesz keresni és találni egy jó megoldást. Ugyanez a helyzet a nyitóképben megjelenő krasznai női viseletekkel is, amelyek ugyancsak kilógnak a mesekeretből, az előadás a krasznai kistájat amúgy semmiféle módon nem érinti, szóval ide is kéne találni valami az összképbe szerencsésebben besimuló jelmezt.
Mindenképpen szót érdemel az előadásban aktívan és nagy művészi értékkel ma is jelenlévő „öreg fiúk” csapata, akik még mindig nagyon derekasan felfelé húzzák az előadást, nem kell őket rejtegetni, sőt! Az énekes teljesítmény is felettébb dicséretes, de ez sem újdonság, ez is már eddig is így volt a hargitások esetében. Azért jó, hogy továbbra is érvényes! A gardonyos kászoni „sámánnők” jelenetét is megemlítem még egyszer, mint kiemelkedőt (bár a cifraszűr szerepét abban a jelenetben sehogy sem értem, olyant a székelyek sehol sem hordtak, így nyilván Kászonban sem, ellenben az egész előadásban nem bukkant fel egyetlen csuklya vagy szokmány sem, aminek helye lett volna/kellett volna legyen benne) és remélem, nem bántom meg táncos barátaimat, ha azzal zárom ezt az írást: a zene, illetve a zenekar a legjobb az egészben. Ilyen igényes, sokat kereső és találó, jól szerkesztő és jól előadó zenészeket kívánok a szakmának. Ti pedig kedves pásztorok, őrizzétek és gyarapítsátok továbbra is a (mind)nyájunkat! Köszönjük.
Tánckar: Antal István, Antal Zsolt, Bálint Katalin, Bara Szabolcs, Blankovska Yelyzaveta, Csáka Krisztián, Császár Ingrid, Császár Szabolcs, Dali Klaudia, Fábián Ágnes, Gábos Endre, György Szabolcs, Harai Júlia, János Gabriella, Kelemen Szilveszter, Köncse Noémi, László Boglárka, Lakatos Áron, Márton Erzsébet, Miklós Emőke, Nyáskuj Csongor, Rácz Biborka, Szabó László, Todor Tamás, Vadai Zalán
Zenekar: Mihó Attila, Mokos Csongor, Pandák Viktor, Szabó Dániel, ifj. Szerényi Béla, Szilágyi Szabolcs
Rendező-koreográfus: Szűcs Gábor
Alkotótárs: Vajai Franciska
Szakmai munkatárs: Bara Szabolcs, Nagy Valter, Szabó László
Zenei rendező: Mihó Attila
Igazgató: András Mihály
