Van a mai hivatásos erdélyi néptáncos vásártéren egy fura ellentmondásosság: bizonyos együttesek, akik a műfaji határokon való átjárással szeretnének jó értelemben vett feltűnést kelteni, s bátran vallják, hogy kortárs szemléletű koreográfiákat, előadásokat hoznak létre, amikor csak tehetik, mégis felettébb régimódi megfogalmazással, több évtizeddel ezelőtt élt és alkotó nagymesterek modorában próbálják ezt tenni (idén is láttunk olyan koreográfiákat az ehtet-en, amelyek jó eséllyel indulhatnának egy Rábai Miklós vagy Lőrincz Lajos emlékversenyen, ha lenne ilyen!). Mindezt csak azért mondom most el itt, hogy kellő súllyal következhessen a következő mondat: a magát felettébb konzervatívnak, állandó és erőltetett új-út-keresés-ellenesnek mondó Hargita N. Sz. N. Együttes nem ezt teszi! A hargitásokat „ádáz népieknek”, a „haladó” táncszínházcsinálás ellen vicsorogva tiltakozóknak tartó szakmai elit pár évvel ezelőtt egyszer csak jól meglepődött, amikor egy mesejáték kapcsán egyszer s mindenkorra kiderült, amit persze sokan már addig is tudtunk: nem az eltáncolt táncanyag néprajzi hitelességén vagy „elemeltségén” múlik, hogy valami „népi” vagy „kortárs”. Abban akkor ugyanis népi gyermekjátékokat és táncokat, színtiszta folklórt láttunk, erős népi humorral, őszinte játékkal, nagy lélekkel úgy, hogy az volt közben a valaha látott egyik legjobb kortárs táncszínházi előadás!
A most bemutatott gyergyói folklórgyűjtemény sem tör táncszínházi babérokra (valahogy mégis kiérdemli azt is!), ellenben szépen illeszkedik abba a korábban meghirdetett és szépen kerekedő programba, hogy az együttes felkeresi, felgyűjti, megtanulja, képviseli, műveli és tanítja a „hazai” kipróbált és bevált hagyományos népi értékeket. Mégpedig kerek egészben, hiszen, ha csak a táncot nézné s mutatná, az olyan lenne, mintha tiszta szobáról akarna teljes képet alkotni az alapján, ami a kulcslyukon át látszik. Célja ezúttal leginkább a köztudatban még nem nagyon szereplő (Kodály Zoltán által több, mint száz évvel ezelőtt felfedezett) patinás gyergyói muzsika, ének, tánc és népviseletkultúra bemutatása, néhány olyan helyi különlegességgel együtt, amelyeket a közelben élők sem feltétlenül ismernek, ha nincsenek szorosabb gyergyói kapcsolataik: Köllő István nagyotmondásai („Valótlanság állítása úgy, hogy mögötte érdek van, hazugság. Ha azonban nincs mögötte érdek, akkor költészet!” – Berecz András) a Köllők tánca, a gyergyói ceppelek, egy még újabb popsláger népiesült változata, Bonka Ferkó tánca, stb…
Az egész előadás tulajdonképpen nagyon szép képek változatos (esetenként azonban nem elég finoman összefésült) sorozata.
„Erőst” jók az elhangzó szövegek, a poénok, természetes, ízes a beszéd. A régi szép idők népi mesemondói voltak ennyire keresetlen, jóbeszédű emberek, külön öröm látni, hogy a korábban már ilyenként is megismert veteránok mellett Csíkban erre is van utánpótlás!
Az egész előadás egy szóval úgy lenne jellemezhető, hogy hiteles („Úgy igaz, ahogy hiszitek!” – mondja egy adott pillanatban az egyik „Hazug Pista”. Ez szerint minden igaz, mert én mindent elhittem abból, amit láttam). Az a szerény magabiztosság a fő összetevője, ami csak annak van, aki nagyon otthon van abban, amit éppen csinál. Ettől a néző is otthon érzi magát az előadásban, és ez előadónak, nézőnek egyaránt nagyon jó érzés. Szép, változatos, természetes éneklés, zene, tánc – azt csak a nagyon értő nézők, pl. a kollégák tudják, hogy micsoda munka van abban, hogy ez ilyen legyen!
Nem véletlen, hogy a néptáncos szakma és a váradi szakmai zsűri nagy öregje, Novák Tata szerint is ez egy „gyönyörű előadás”! Mert a mesterfokon előadott egyszerű táncok szépsége lenyűgöző, a sikerhez nem kell sem a műmosollyal előadott népi szinkronúszás, sem a zúzómalom, vagy ahogyan a minap tanult szakkifejezéssel újabban hívom: az ethnokungfu. Az énekek esetén is átütő a természetes, csendes, tiszta szépség… Állandóan „minden likból” előbukkanó humor és erős vallásos áhítat váltakozik szépen. A gyergyói kisnemesek Csíkban megértett és Váradon is bemutatott nagy lelki nemessége!
Feltétlenül szükséges megdicsérni az igényes, szépen viselt pompás viseleteket, azoknak sokféle voltát, természetesen méltóságteljes viselését, a részletekre való kiemelt odafigyelést (pl kalapdíszek). Az egyetlen hiányérzetem már a kákán csomót keresés kategóriájába esik: fejkendőket és csepeszt is szívesen láttam volna a hölgyek fején, főleg, mert a műsorfüzetben közölt fotón látható, hogy az együttes ruhatárában vannak ilyenek.
És ezúttal a zenei szerkesztés és az előadás is kiváló (Mihó Attila és barátai munkája), ahogy – hála Istennek – egyre természetesebb lesz az erdélyi társulatoknál: a zenekar nem csak a hang, hanem a színpadkép része is, a zenészek és táncosok között folyamatos érvényes interakció van (külön öröm ezt látni egy ilyen együttesnél, amelynek nincs állandó, a próbákon folyamatosan jelenlévő zenekara)
Méltányolandó a spontánnak ható, rendkívül fegyelmezett térhasználat, a térváltások, a koreográfiák során és között való csapatmozgás és az egyszerű, de sokfunkciós kellékek mozgatása, mely csak azért nem tűnik soknak, mert van értelme, ezek segítségével vízszintesen, de függőlegesen is változatosan tagolódik, álladóan átalakul a szín. (Megjegyzés: jó lenne a zenészek esetében is ugyanolyan igényesnek lenni a jelmez tekintetében, mint ami a tánckarra a fentebb megénekelt módon és mértékben igaz)
Több generáció táncol itt együtt, ennek megfelelően differenciált a szereposztás: szépen érvényesülnek az egyéniségek, a néző az előadás végén mindenkire emlékszik. Ez egyrészt annak is a jele, hogy ahogyan az egyik rangos vendég fogalmazott, „az anyaországiakkal elletétben, ahol villámgyorsan nyugdíjba küldik azt, aki már nem hamvasbarack, az erdélyiek lám, megbecsülik az öregjeiket”. Másrészt sajnos, az is benne van a pakliban, hogy ez a szép, de nehéz szakma ma Erdélyben nem vonzó. A tehetséges fiatalok nem jelentkeznek az együttesekbe, vagy ha igen, egy-két szezon után lelépnek. És nem jelentkeznek a szakma által oly nagyon várt és immár évek óta létező kolozsvári táncosképző egyetemre sem, aki pedig jelentkezik, nem feltétlenül tervez a táncos pályán maradni, mert úgy látja, nem fog tudni megélni belőle (a járványellenes intézkedések örve alatt csúnyán visszametszett erdélyi magyar együttesek nagyon durva fenntartói nyomás alatt nagyon komoly gondokkal küzdenek, sajnos), inkább továbbtanul vagy kivándorol… A veteránok pedig viszik a stafétát, amig csak lehet, hiszen nem nagyon van, akinek átadni.
Visszakanyarodva az előadáshoz: kifogásolható, hogy legalább két vége van. De ha nagyon keresem ama kákán ama csomót, akkor talán három is. De belefér… A többszöri és többféle csíki, gyimesi csángó, bukovinai székely és gyergyói képek után immár felettébb kíváncsian várok egy aprószentekelő-bikaütő kászonit, majd egy moldvai csángómagyart is!
Rendező- koreográfus: Farkas Tamás, Farkas Ágnes
Koreográfusok, táncmesterek: Bara Tünde, Bara Szabolcs
Zenei szerkesztő: András Orsolya Erzsébet, Mihó Attila
Zenekar: Mihó Attila, András Orsolya Erzsébet, Fekete Márton, Szabó Dániel, Kiss Krisztián, Tóth Máté
Tánckar: Antal István, Antal Zsolt, Balázs Júlia Katalin, Bálint Katalin, Bara Szabolcs, Bara Tünde, Csáka Krisztián, Császár Szabolcs, Fábián Ágnes, Gábor Dénes, Gábos Endre, György Piros, Halász Anna Alexandra, Kelemen Szilveszter, Kósa Mária Gabriella, Márton Erzsébet, Miklós Emőke, Szabó Júlia, Szabó László, Târzioru Ingrid Angela, Vadai Zalán.
Tánckarvezető: Szabó László
Tánckarvezető asszisztens: Szabó Júlia, Gábor Dénes
Fénytechnika: Both Levente
Hangtechnika: Szakáli Zsolt
Kellékes: Veress Aranka
Igazgató, művészeti vezető: András Mihály
