A tizenkilencedik EHTET második napja a folklórműsorok napja. Déltájban a nyárádszeredai Bekecs Táncszínház társulata mutatta be délalföldi, gyergyói, felcsíki, szatmári, méhkeréki, marosszéki, szilágysági és kalotaszegi táncokból szerkesztett mozaikműsorát – még felsorolni is sok. A koreográfiák között zenekari és énekes betétek.
Az előadásról nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy gazdag, a népi kultúra iránt érdeklődő közönségnek minden bizonnyal tetsző: többnyire közismert táncok és dallamok, előbbiek elég jó, utóbbiak remek kivitelben. Ez a táncanyag-ismeret és tudás bármely élvonalbeli amatőr néptáncegyüttesnek becsületére válna, ez a mennyiség pedig már megkívánja a hivatásos státuszt: ennyi anyagot egy műkedvelő tánckar képtelen egyszerre üzemhőmérsékleten tartani. Megjegyzés: a hivatásosok esetén is fennáll annak a veszélye, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, adott ponton az egyes tájegységek, falvak vagy adatközlők táncait már főleg a viselet és a hangszerelés miatt tudja csak a néző megkülönböztetni a többitől, főleg, ha a koreográfiaszerkesztésben is nagyjából ugyanazokat a formai megoldásokat alkalmazza az alkotó. Egyértelmű, hogy a fejlesztés alatt álló együttes olyan előadás létrehozására törekedett, amelyhez a fiatal táncosoknak hatalmas mennyiségű anyagot kellett megtanulni – ilyen értelemben ez egy tanulmány, s amely előadással aztán ország-világjáró programjuk során a helyzetnek megfelelően lehet előadni egy-két műsorszámot, vagy akár több, mint egy órányi műsort. Elkészült tehát, színpadon van már és nem rossz, de érnie kell még a táncosokban, érniük kell még a táncosoknak a feladatban. Szerencsére ehhez minden feltétel adott és nem kérdés, hogy ez az érés hamarosan már jól látható lesz. A Tokos zenekar muzsikája természetesen nagyon jól szól, a két énekes is remekül viszi a hátán az előadást. Megjegyzés: az az előadói stílus, amit Ritziu I. Krisztina képvisel, bár pl az ördöngösfüzesi Hideg Anna révén ismerünk erre élő példát a néphagyományból is, sokak számára túljátsszottnak, népietlennek, tűnik… Szabó Róbert visszafogottabb előadásmódja ellenben felettébb örvendetes színfolt a férfi énekeseket szinte teljesen mellőző erdélyi mezőnyben (legtöbb együttesnél a zenészek és a táncosok látják el ezt a feladatkört, a férfi népdalénekes mára meglehetősen ritka lett).
Egy folklórműsor esetében alapvető fontosságú a kiváló népviselettár. E téren a Bekecs együttes örvendetesen jól áll, folyamatosan bővülő ruhatára láttán igazán nem lehet ok panaszra. Kivételt ezúttal kizárólag a két énekes jelmeze képez: azok egyszerűen nem illenek az előadáshoz, s amúgy sem szerencsés sem a szabásuk, sem a díszítésük, érdemes lenne megfontolni az ezektől való megválást. Bármely a két világháború közötti időben és után Kárpát-medence-szerte mindenütt egyformán viselt polgárias népviselet megfelelőbb lenne. A szőrszálhasogató kritikus szemétkedő kérdése: a hajadonfővel felvonuló zenekarban a brácsás micisapkájának az előadás egészét tekintve vajon mi lehet az üzenete? Hozzáteszem: magánemberként tudom a választ és nem a szóban forgó kollégának akarok itt kellemetlenségeket okozni (másnak sem), hanem csupán a művészeti vezetés figyelmét felhívni, hogy ez a kérdés eleve fel sem merül, ha mindenki kalapot visel, így ellenben úgy tűnik, hogy van a bandában egy kiemelt szereplő, mely kiemelt szerepet aztán az előadás nem igazolja.
A koreográfiák ahhoz képest, hogy a táncanyagban való elmélyülés szemmel láthatóan fontos az alkotóknak, meglehetősen szokványosak, továbbra is kötelező módon jelen vannak bennük a lefagyások, természetellenesen keletkező séták, esetenként a motívum helyes, ízes eltáncolását ellehetetlenítő helyezkedések, térformaváltások, hosszú egyszólamú táncolások, gyakori a kifele táncolás, amihez a fiatalok egy részének sem az arca-mimikája, sem az előadói önbizalma nem elegendő még. A mérai Árus Ferenc verbunkjában a csapások, tapsok és dobbantások halálos pontossága mellett még a pittyentések is tisztán hallhatók voltak, ezt is érdemes kigyúrni, hogy a színpadon is, ma is az legyen (tudom, láttam, hogy ez meglesz, most azonban arról írok, hogy most mi van). A méhkeréki tapsost ellenben nosztalgiázva és nagyon szívesen néztem. Ezt mások általában túltolják, népi küzdősport jelleggel művelik. Amit ma láttunk, az egészen olyan, mint amit évekig láthattam élőben a nagyváradi Szent András templom előtt, ahol a bihari lakodalmas nép színe-java így járta ezt, míg a templom kapujában fényképezkedett a násznép azon része, amely épp nem táncolt.
A koreográfiák változatosságára való törekvés meglátszik abban, hogy az alkotók folyamatosan mozgatják a zenekart (is), de ez az egész valahogy nem lett természetes, nem organikus.
A legnagyobb kérdés, ami bennem maradt az előadás végén: mi lehet az előadás címének viszonya a látottakhoz, az alkotók szerint? Mert ha van a kettőnek valami köze egymáshoz, akkor töredelmesen be kell vallanom, ez előttem rejtve maradt!
Tánckar: Balogh Dorottya-Angyalka, Gál Zsigmond-Attila, Györfi Balázs-János, György Anita, Kajcsa Mónika, Kakasi Dávid-Róbert, Kinda Boglárka, Mezei Tamás-Barna, Nagy-Keresztesi Tamás, Nagy-Keresztesi Zsuzsa, Nagy Zsófia-Izabella, Salat Tamás, Siklodi Csaba, Székely Réka, Todoran Amalia-Maria, Fazakas Noémi, Farkas Sándor-Csaba, Farkas Veronika
Énekesek: Ritziu Ilka-Krisztina, Szabó Róbert
Zenekar: Tókos Csongor-Attila – hegedű, Vajas Albert – hegedű és tambura, Szakács Kristóf-Zsigmond – brácsa, Tóth Adorján-Márton – nagybőgő, Réman Gergely-Bálint – cimbalom
Koreográfus, táncmester: Farkas Ágnes
Rendező-koreográfus: Farkas Tamás
Zenei szerkesztő: Ritziu Ilka-Krisztina és Farkas Tamás
