Bekecs Néptáncszínház: Tóték (16. Ehtet, 2022. 04. 21., Nagyvárad) Kádár Elemér írása

Az Örkény-emlékév apropóján mostantól minden bizonnyal a csapból is Tóték folynak majd, de végül minden bizonnyal szépen kiemelkedik majd a tucat-tótékok közül a Bekecs Néptáncszínház által létrehozott változat. A műfajilag nehezen beazonosítható előadás ugyanis burleszk-szerű táncjáték, vagy táncjátékszerű burleszk, méghozzá néptánc-alapú, de a legkevésbé sem folklórműsor jellegű. Az alkotók nem helyezik népi keretbe a történetet, nem is „emelik el” (mint ahogy a kortárs táncszínházi adaptációk esetén szokás, hogy az alapmű végül is csak ürügy lesz a táncjátékhoz), az alapmű marad, ami volt, csak épp, hogy majdnem minden a néptánc nyelvén „elbeszélve” jelenik meg a színen, s csak alig pár apró, de fontos részlet (pl a levelek, táviratok szövege) derül ki a háttérre kivetített képekből, animációkból (Szívesen láttam volna erre is inkább koreográfiai megoldást, de így se rossz).  Az előadásban kiemelt szerepe van/kellene legyen a közben elhangzó népdalszerű énekek, táncszók szövegének is, hasonlóképpen a sok évvel ezelőtt már leszerepelt, szakmai körökben gúnyosan „népdalszínházinak” nevezett megoldáshoz, amelyben bizonyos mondanivalókat látszólag odaillő szövegű népdalok eléneklése által akartak közvetíteni egyes alkotók. A módszer akkor sem, úgy sem volt szerencsés, ráadásul itt ezt most tovább rontja, hogy nem az eredeti népdalszövegeket, hanem elég butácska, sete-suta átköltéseket hallunk, s azok is túlnyomórészt érthetetlenek (hogy a nem elég artikulált előadásmód, vagy a hangtechnika elégtelensége miatt-e, azt nem tudtam eldönteni)

A táncosok kiválóan játszanak, stabilan és gazdagon hozzák a karaktereket, szép, erős a játék. Nem szeretnék senkit kiemelni, ez nem lenne igazságos a többiekkel szemben. Hiszen a maga szerepében mindenki igazán emlékezeteset alkotott, az előadás abszurd, sőt groteszk jellegének megfelelően már-már a ripacskodás határán, de azért még bőven a játék keretei és a jó ízlés határain belül, komoly fejlődéssel az idilli dilitől a tragikus végkimenetel felé!  Tény azonban, hogy a Tót családnak a fronton szolgáló fiúért hozott emberfeletti áldozata hiábavalóságából fakadó tragikuma kicsit elsikkad a sok poén között. Valamint az is, hogy az alkotók belefeledkezvén a poénhalmozásba, túlmesélik az egyes jeleneteket, túl sok az ismétlődés, s az egyébként kiváló előadás egyszerűen túl hosszú (közel két óra úgy, hogy egy órán belül is minden tiszta és világos tudna lenni, az agyonismétlések fárasztó mellékhatása nélkül!).

A bemutatott táncok (túlságosan) sokfélék. Nyilvánvaló, hogy amit az alkotási folyamat során megtanultak, mind beleszuszukálták az előadásba. A lányok nagyon sok legényes típusú táncot bevágtak és szépen villognak is vele, sokkal többet, mint ami indokolt. A rábaközi és a kalocsai táncok előadásmódja azonban egy „folk-rendőr” szemének nem elég feszes. A Mátra-vidék (keleti palóc) táncai pedig nem jelennek meg az előadásban, ami pedig indokolt lenne amiatt, hogy a cselekmény nem csak az alapműben, de ebben a változatban is azon a tájon játszódik, igaz, hogy a szerző fantáziája teremtette fiktív faluban (Mátraszentanna).

Felettébb dicséretes azonban a rendkívül ötletes, sokat mozgatott többfunkciós díszlet, és annak használata.  Csak a jegyzőkönyv kedvéért: idén a „színházi pisztoly” egy kerti árnyékszék volt, melynek felettébb körülményeskedő és nagy gonddal véghezvitt takarítása a darab elején jól ágyazott meg mindannak, ami aztán ott a darab végén történt!  Hasonlóképpen jók a jelmezek, amelyek nagyon jól működnek együtt a díszlettel és a játékkal, szépen követik a karakterekben végbement változásokat és kiválóan megidézik a kort is, amiben a történet játszódik.

A kiélezett, a hihetőség határig kitolt helyzetteremtés és kezelés egy ponton átlépi a realitás határát, amennyiben maga a Szent Szűz is megjelenik a történetben. Sajnos ez a szál aztán nem elég erős, igazán komoly hatása az eseményekre nincs. A pap ilyenképpen való karikírozása pedig, mint amit ebben az előadásban látunk és a templomi szertartás közben történő egyes események, valamint az, hogy az amúgy árnyékszékként funkcionáló díszletelem egyben a szószék is, nem elegáns dolog, főleg amiatt, mert ennek ugyan lehetne üzenete, de nincs, a történet szempontjából nincs különösebb jelentősége. Magamnak bele tudom ebbe magyarázni, hogy az a kerti deszkabódé és a szószék is a megkönnyebbülést, a tehertől való szabadulást szolgálja, s mint ilyen, valóban lehet e kettő egymással rokon, de ezt Váradon sem mindenki fogadta el szó nélkül és nem kizárt, hogy ezért a hasonlatért Székely- és csángóföldön esetleg a jövőben megkergetik majd a társulatot.

A „dobozolás” jelenete igen ötletes és hatásos, de derült égből pottyan be, semmiféle rávezetés és kulcs nélkül, s az avatatlan néző nincs, honnan tudja, nem tudja honnan megfogni a korábbiakhoz sem jelmezben, sem sehogyan sem illeszkedő újonnan érkezőket, akik aztán együtt tajcsiznak az őrnaggyal, halálra fárasztván Tótékat és a nézőket is. Pedig amúgy az ötlet és a jelenet is nagyon jó, a táncosok remekül mutatják be egy eddig ismeretlen, de legalábbis kiaknázatlan oldalukat!

Ugyanígy – azok számára, akik esetleg nem olvasták a kisregényt – nem világos, hogy végül is mi történik, vagy még inkább, hogy miért az és miért úgy történik, ami és ahogyan történik az őrnagyot csábító vörös ruhás nővel?

A Bekecs együttes őrnagya nem egy szörny, mint az Örkényé, hanem egy háborús traumától szenvedő szerencsétlen ember, aki Tótéknál meggyógyul, ennek tudatában van, ezért hálás, korábbi hülyeségeiért bocsánatot is kér („a háború az oka mindennek”), ezért jóérzésű nézők szemében végül nem azt érdemli, ami aztán mégis osztályrészül jut neki.

Mindannyiunk szerencséjére a végül megúszhatatlanul bekövetkező gyilkosság jelzése felettébb finoman történik.

Summázva: nagy taps a társulatnak! Remek a tánc és a játék, elképesztő a kondijuk, jól szólnak az énekek még a fináléban is. Azt hiszem, bár kétségtelen, hogy rövidebb távon maga az előadás a legnagyobb konkrét haszon, ennél sokkal jelentősebb az a munkafolyamat során szerzett szakmai tudásban való hatalmas gazdagodás, amivel az előadás megalkotása az amúgy kis létszámú, fiatal társulat számára együtt járt.

Rendező – koreográfus: Györfi Csaba

Zeneszerző: ifj. Csoóri Sándor

Díszlettervező: Szőke Zsuzsi

Jelmeztervező: Lokodi Aletta

Jelmezkivitelező: Antal Mónika

Videó montázs: Izsák Előd

Koreográfusok: Farkas Ágnes, Farkas Tamás

Igazgató: Benő Barna-Zsolt

Előadja a Bekecs Néptáncszínház tánckara a következő szereposztásban:

Őrnagy: Benő Barna-Zsolt

Tót Lajos: Mészáros Zoltán

Mariska: Kinda Boglárka

Ágika: Ritziu Ilka-Krisztina

Postás: Nagy-Keresztesi Tamás

Gizi Gézáné: Fülöp Eszter

Elegáns őrnagy: Suba Róbert

Tomaji plébános: Siklodi Csaba

Cipriani professzor: Ördögh Géza

Szűz Mária, Kántorné: Samu Etel-Imola

A falu népe/dobozolók: Fülöp Eszter, György Anita, Györfi Alíz, Mészáros Tünde, Mikesi Júlia, Nagy-Keresztesi Tamás, Ördögh Géza, Siklodi Csaba, Suba Robert, Vass Tünde

Technikai munkatársak: Magyari Attila, Nám Nórbert-Nimród, Gresa Dávid, Vass Alpár-Norbert

Fény: Aszalos Attila-Levente

Hang: Kovács Andor

Megosztás:
Facebook
Twitter
Email
Print

Közelgő események

Nincsenek következő események.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Ha szeretne értesülni eseményeinkről és aktuális projektjeinkről, küldje el nevét és e-mail címét! Adatait kizárólag arra használjuk fel, hogy eseményeinkről és projektjeinkről tájékoztassuk Önt.