A magyar népi kultúra az ősi szkíta magaskultúra őrzője
Nos, ez ebben a formában természetesen, nem igaz. Bár kétségtelen, hogy a magyar népi kultúra is tartalmaz olyan elemeket, amikhez hasonlók az antik szkíta kultúrában is jelen voltak, de ez Eurázsia kb minden más népe és kultúrája esetében is igaz.
A szkíták voltak az első lovas, és ilyenképpen nomadizáló nép, mindenki más, aki a kontinensen hasonló életmódot vett fel és folytatott, közvetlenül vagy közvetve tőlük vette ezt át, szokásokkal, módszerekkel, tárgyi elemekkel (pl. kabát, nadrág, csizma, kantár, nyereg stb.) együtt. Akikkel a szkíták szövetségre léptek, vagy akiket ideig-óráig leigáztak, természetesen eltanulták tőlük mindazt, amit érdemesnek véltek, szóval egy idő után olyanok is hordtak már nadrágot és használtak nyerget, akik amúgy sohasem lovas-nomadizáltak, de ettől ők nem lettek szkíták, vagy velük rokon nép. A szkíták kultúrája az igen hosszú időn keresztül tartó, de általunk valójában alig ismert történetük során önmagán belül is nagyon sokat változott, egyrészt saját belső fejlődés révén, de nem mellesleg a szomszédos magaskultúrákkal való kölcsönhatások révén is. A peremterületeken élőké a szomszédokkal való kapcsolatok révén helyi jelleget öltött és pl. a nyugati szkítáké jelentősen különbözött a keletiekétől, az északiaké a déliekétől. Az évszázadok során újabb és újabb népek is csatlakoztak a szövetséghez, egyes régiek kiléptek, stb, szóval a „szkíta kultúra” folyamatosan változott, néha gazdagodott, néha szegényedett, mint minden más kultúra is, természetesen. És mindezt nagyon hosszú időn keresztül zajlott, melyről közben alig van érdemi információnk, s azok egy része is ellenségeiktől származik, vagy lényegesen később keletkezett, mint amikor valóban magasan állt a szkíták napja, tehát hitelességük vitatható.
A honfoglalás korában kulturális értelemben mi, magyarok is „szkíta-utód” népnek számítottunk. De nagyon késői leszármazottak vagyunk, nagyon kései leszármazottak már a hunok is, akiktől mi hagyományosan származtatjuk magunkat. Abból a térségből jöttek őseink, ahol bizonyos értelemben mindenki szkíta-utód, eddig minden stimmel. De a szkíták eltűntek a történelem színpadáról még az ókorban, méghozzá annak vége előtt, a magyarok pedig a középkorban jelentek ott meg, annak sem a legelején. Nagy a távolság időben, s az őshazában (is) túl nagy volt a forgalom ahhoz, hogy bármiféle kontinuitásról érdemes legyen beszélni. Az államalapításunkat követően pedig nálunk itthon is igen nagy volt a forgalom, főleg kulturális értelemben. Őseink a kezdeti hadjáratok utáni békeidőktől már erősen kötődtek a nyugati keresztény világhoz, onnan vették a mintákat és keményen felléptek a keletről jövőkkel szemben is. Ne feledjük: a régi magyarokéval tényleg rokon kultúrájú lovasnomád besenyőket a magyarság Szent László idején már ellenségnek tekintette, s a kunok is idegennek hatottak a tatárjárás előestéjén, akiknek befogadása bizony, nehezen ment. A tatárokról már nem is szólva, pedig életmódjukat tekintve ők is igencsak „szkíta-utód” nép! Mint amúgy a törökök, de akár a kozákok is…
Népművészeti, népművészet-történeti témájú irodalmunk mindig megemlíti a honfoglalás előtti időket, aztán a honfoglalás korából már némi tárgyi leletanyagot is felmutat, mely azonban a szkítákétól már igencsak különbözik, és aztán nagy szünet következik. Amiről érdemben lehet aztán beszélni, mert tényleg van, az már legalább reneszánsz-kori. A középkorból kellő irodalmi és képi adatok híján csak olyan tárgyi leleteink vannak, melyeken nem fogott az idő: kengyelek, zablák, fejszék, szablyák… Ezek eleinte viselnek magukon keleti vonásokat (is), az kétségtelen, de már a krónikák miniatúráin nyugati, legfennebb keleties viseletelemeket is viselő európaiként ábrázolják az őseinket, akik e téren is jól megkülönböztethetők a valóban keleti keletiektől, kik általában ellenségként szerepelnek ezeken az ábrákon.
A reneszánsz virágözönben megbúvó életfa hasonlít ugyan a tarsolylemezeken felismerhetőkre is (ezek is kárpát-medencei fejlesztések, keletebbre nem nagyon találunk ilyeneket!), de közben ugyanannyira hasonlít már az európai magaskultúrák által meghonosított formákra is. És ne feledjük, miközben a nyugati elemeket azonnal, vagy kisebb késéssel mi is beépítettük a kultúránkba, hozzánk egész idő alatt folyamatosan házhoz jött az orientalizmus: történelmi okokból a keleti elemek állandóan felbukkantak, nem ritkán pedig divatba is jöttek mifelénk, de ezek már nem szkíta emlékek, vagy ha mindenképpen vissza akarjuk vezetni odáig, akkor is legyünk őszinték magunkhoz: ezek az elemek már perzsa-török szűrőn keresztül érkeztek hozzánk, s valójában sokkal inkább nevezhetők törökösnek, mint bármi másnak. Arról nem is szólva, hogy saját szájunk íze szerint minden korban létrehoztunk valami magyarosat, ami nem nyugati átvétel, de nem is keleti, hanem saját fejlesztés. És ha nagyon lassan és későn is, de azért polgárosodott a mi parasztságunk is. Kárpát-medencei népviseleteinkben mára már sokkal több a viktoriánus angol eredetre visszavezethető elem is akár (pl galléros-zsebes mellény), mint a valóban keleti.
Azon, hogy Csokonai mit vélt igazán magyarnak, sőt szittyának a magyar néptáncok közül, s mit vetett oda lazán a tótoknak, mondván, hogy az nekünk nem kell, ma már csak nevetünk, mint ahogy azon is, ahogyan Gárdonyi az Attila udvarában zajló táncokat leírta az A láthatatlan ember c. egyébként kiváló regényében.
Abban egyetértünk, hogy a magyar népi kultúrában, főleg a mesékben, balladákban nagyon sok nagyon ősi, keleti eredetű elem is van. Ilyen a vasorrú bába, a csodafiúszarvas, lovon utazó, buzogányát messziről hazahajító sokfejű de nem hüllő-szerű, hanem android sárkány, az égigérő fa, a parazsat evő, embernyelven beszélő táltos paripa, a kacsalábon forgó vár… De ezek nálunk mesei elemek, annál nagyobb jelentőségük már nincs, a magyar parasztság mindennapjaiban nincs számottevő szerepük, az életmódunkat nem befolyásolják, tehát azt állítani, hogy egy egykori kerek egész hitrendszernek-világképnek, mire egy magaskultúra épült, ez egy érvényes, ma is stabilan álló formája, igen erős költői túlzás.
Ha ma egy magyar ember átjön a Keleti Kárpátokon a moldvai csángómagyarok földjére, bizony úgy érzi, hogy egy másik kontinensre érkezett, ahol az ő kultúrájának nyoma sincs. Amit talál, azzal szinte semmiféle rokonságot nem érez, nem ismer fel, nem vállal. Holott csak annyi történik, hogy egy olyan közegbe csöppen, ahol a nagyon hosszúra nyúlt török hódoltság – és az európai kulturális hatások elmaradása – folytán még megvannak, sőt elég erősek bizonyos „szkíta-utód” kulturális nyomok.
