Az emberek aszerint, hogy hogyan viszonyulnak a világhoz, két nagy csoportba oszthatók. Az egyik csoportot azok alkotják, akik az emberek, közösségek, kultúrák között a közös pontokat, felületeket keresik, amelyek lehetővé teszik a kapcsolatteremtést, az együttélést. A másikat pedig azok, akik a különbségekre koncentrálnak, amelyek miatt balhézni lehet. Nagyon sok jó ember – köztük rengeteg tudós, pap, művész – nagyon sokszor és sokféleképpen elmondta, megírta és ezer egyéb formában megüzente már a világnak, hogy mi, emberek, bizony mindannyian szinte teljesen egyformák vagyunk. Tehát a különbségeket kiaknázó konfliktusgerjesztés, ami bőrszín, nyelv, vallás, társadalmi osztály, nemi identitás vagy bármi ilyesmi alapján indít háborút, bizony egy mesterségesen gerjesztett szándékos és rosszindulatú átverés. Ezt a filozófiai alapot mára felkarolta a jog és igazolták a természettudományok is, ezzel tehát elméletileg mindenki egyetért. Pontosabban egyetérthetne. Az ügyeskedők által megvezetett mindenkori frusztrált csőcseléknek azonban ellenség kell, amelyet gyűlölhet és az ellenség mindig az, aki más. Más színű, más nyelvű, más vallású… Az a baj vele, hogy pucéran járkál, vagy az, hogy csak a szempillája látszik ki a zsákból, amit hord. Hogy vörös, hogy zöld, hogy piréz… A genetika nehéz tantárgy, a kromoszómákat nem látjuk szabad szemmel, a bőrszínt azonban igen. És azt is, hogy emez kalappal a fején imádja ugyanazt az Istent, akit mi szigorúan fedetlen fővel. Vagy fordítva. Ha van festett-faragott képi ábrázolás a templomában, az a baj, ha nincs, akkor meg az… Szeretjük azt hinni, hogy értelmes lények vagyunk, de közben az is immár tudományosan bebizonyított tény, hogy a legfontosabb döntéseinket érzelmi alapon hozzuk. A gyűlölködés is érzelmi alapú.
A tisztelet és a bizalom alapvető lenne a mindenféle emberi kapcsolatok jó működéséhez, csakhogy ezek nehezen születnek meg és nagyon könnyű őket elveszíteni, főleg ha majdnem minden csatornán ellenük hergelnek a hivatásos hergelők.
Szerencsénkre van még ezen a világon valami, ami ugyancsak érzelmi alapú, de ezúttal jó, s amivel ama másikat felül lehet írni! Ez a valami mindenki számára azonnal és könnyen elérhető, az egész emberiségnek kontinensektől, kultúráktól és körülbelül minden egyébtől is teljesen függetlenül anyanyelve, valami, amit mindenki maradéktalanul ért és szeret: a tánc! Ez a legősibb, nemcsak az írást, de még a tagolt beszédet is évezredekkel megelőző mozgásnyelv, sőt annak is a legkidolgozottabb, legműveltebb, verses formája, sőt éneke, az emberiség közös kincse. A Bábel előtti ősnyelv, az Éden nyelve, a világ teremtésének nyelve. Ez az utolsó félmondat talán túlzásnak tűnhet, sőt biztosan vannak olyanok is, akik megbotránkoznak rajta, hiszen a mi Szentírásunk sehol sem említ olyant, hogy a Teremtő táncolt volna. De ha kicsit szétnézünk a világban, láthatjuk, hogy a mi eleve keleti gyökerű keresztény kultúránktól még kicsivel keletebbre, Indiában kialakult magaskultúrában a látható és rendezett világ keletkezését bizony, úgy írták le a bölcsek, hogy az őskáoszban a Tánc Ura (Siva Nata Radja) egyszer csak táncolni kezdett, megszabván ezzel a mindennemű dolgok mozgásának irányát, ritmusát és tempóját, magyarán, létrehozván a rendet. Ők ugyanis tudták, hogy a táncnak teremtő ereje van, a példa pedig erősebb a szónál! A sámánok, táltosok is táncolva beszélnek a szellemekkel, a keringő dervisek is.
Kereket, fémszerszámokat, írást nem minden természeti nép használ ma sem, ellenben kivétel nélkül mindenik énekel, zenél és táncol, méghozzá nem csupán örömében, hanem bánatában is, de leginkább a legnagyobb ünnepeik alkalmával, az őseikkel, a segítő szellemeikkel való párbeszéd részeként. A tánc tehát ünnep, rítus, „nem műsor, nem szórakozás vagy szórakoztatás, hanem emberi igény, kenyér a lélek éhségére. (…) Azért született meg, hogy feloldja a szorongást, kimondja a bánatot, megfogalmazza a gyászt, azért is, hogy kikiáltsa az örömöt, a boldogságot, a szerelmet, a büszke dacot, a csakazértis-t. Mert a tánc, muzsika, dal szükségletből született; az emberi lélek egészségének biztosítéka.” (Andrásfalvy Bertalan)
„Ha tudni akarod, mi a szeretet, nézd meg az embert, aki táncol. Azt, aki a tánc közben mindent elveszít, mégis mindent megtalál. A táncos nem a mozdulatnak él, neki az élete a mozdulat; a táncos szelleme, lelke és a teste maga a költemény.
Ha pedig érezni is akarod, mi a szeretet, táncolj. Nem számít, ha nem tudsz. Nem számít, ha nem érzed a ritmust. Csak csináld. Nem az a lényeg, hogy a lábad jó helyen legyen, ha a szíved ott van. Csináld a parketten, a hóban vagy a porban, csináld lassan, lágyan vagy gyorsan. Csak éld a táncot, vessz el teljesen benne, s mikor már te sem leszel ott, megfogansz a végtelenben, a szeretet méhében.” (A. J. Christian)
Tavasz van, virágzás, költés-ellés ideje, az új élet ideje! Szülessen meg bennünk is e jeles napon a felismerés: a tánc a szeretet nyelve, a béke nyelve! Táncoljunk! Állítsuk helyre a Bábel előtti egyetértést, legyen ez a mi imánk egy jobb világért, a „békéért, szabadságért és egyetértésért”, amit ama egykori márciusi ifjak is írásban rögzítettek a maguk forradalmi tavaszán, mint a magyar nemzet mindenkori kívánságát! Kívánjuk mi is, és csináljuk! Táncoljunk!
