Még a néptáncokkal régóta és alaposan foglalkozó szakemberek köreiben is gyakran hallható az a nagyon magabiztos vélemény, hogy a moldvai csángók által őrzött táncok bizony, román táncok. Az elmúlt évtizedekben a néptáncos szakma legkiválóbbjai közül többen (pl. Martin György is!), többször is cáfolták már ezt a hamis, egyszersmind rendkívül káros állítást, mégis időről időre újra meg újra felbukkan a szakirodalomban is, a közbeszédben még inkább, hogy ezek bizony a románoktól átvett, a legfinomabban fogalmazók szerint is balkáni eredetű táncok, a magyar néphagyománytól idegen formák, semmi közünk hozzájuk. A sor másik végén ott állnak a vudu-magyarok, akik a Szíriuszról hórázva jöttek, az idők kezdete előtt, a hóra körformája miatt volt az űrhajójuk is kerek, s az ősmagyarok legősmagyarabb táncának kiáltják ki a drumul drákulujt, mit aztán tőlük loptak el a dákok, akik amúgy maguk is magyarok voltak, csak másképp…
Nézzük meg hát, mi is a helyzet ezekkel a táncokkal.
Az tánctörténeti tény, hogy a világ legősibb táncai olyan összművészeti jellegű szertartások szerves összetevői voltak, melyekben vagy kértek az ősök valamit a szellemektől (az ilyen jellegű szertartások kései utódai a ma már csak nagyon kevés mozgásos elemet tartalmazó misék, istentiszteletek, melyek azonban régebben sokkal mozgalmasabbak, táncosabbak voltak), vagy éppen hálát adtak nekik valamiért (ezekből lettek idővel a felszabadult örömünnepek, az önfeledt táncos mulatságok). A legősibb rituális táncok az állatutánzók, mindenütt a világon. Legalábbis erről tanúskodnak a sokezer éves sziklarajzok, de a ma is „ősemberi” körülmények között és életmód szerint élő természeti népeknél végzett kutatások is. Nekünk ebből Kárpát-medence-szerte és attól keletre, Moldvában is van bőven pl az újévköszöntő kecsketáncoltatás (a „kecske” a jelmezben benne rejtőzködő táncos által táncoltatott kecske/őz/szarvas formájú bábú), de ennek rokona a Tatros-mentén mindenféle etnikumok között elterjedt medvejárás is (igazi medvebőrbe öltözött táncosokkal). A medvésnek Gyimesben és Csíkban van medvebőr nélkül, csupán a szeretkező állatok mozdulatait utánzó termékenységvarázsló funkciójú változata is. A magyarországi farsangi medvés móka is ennek egy távoli rokona. Ott nincs medvebőr, de medveszerű jelmez ott is van. Ezen a művelődéstörténeti szinten tehát a moldvai folklór szerves egységben van a kárpát-medenceivel.
A rituális funkciójú táncok következő szintje világszinten az égitestek, áttételesen az idő, az évszakok/esztendők körforgását jelképező, megidéző, azt befolyásolni, megjobbítani akaró körtáncok rétege. Ezeknek a legszabályosabb formái a magyarok körében ugyan főleg Kismagyarországon, a Duna mentén fordulnak elő, de hasonlókat találunk azért a Felvidéken és Erdélyben is. A bihari, szatmári tájegység hajlikázói már nem szigorúan karikázó jellegűek, inkább játékszerű labirintustáncok. A régi rítusok kései rokonai még a mindenfelé nagy gazdagságban előforduló gyermekjátékokká szelídített falujárók, falukerülők („bújj, bújj, zöldág)” is. A moldvai havajgatás ugyan nem feltétlenül táncos szokás, de ugyanazt a célt szolgálja, mint minden olyan kora-tavaszi szokás, ami a tavasz eljövetelét, a természet megújulását hivatott elősegíteni, s amit a szigorú böjtben Moldvában tánccal nem illett, tilinkázással, énekléssel azonban annál inkább. Formai szempontból azonban a moldvai körtáncok jelentős része egészen közeli rokonságot mutat a karikázókkal.
A középkorban egész Európában egyformán körtáncos tánckultúra érvényesült. Erre számos írott adat mellett olyan néptáncok is egyértelmű bizonyítékot szolgáltatnak, melyek a franciaországi bretonok, oxitánok és nem mellesleg a Feröer szigeteken élők tánchagyományai között maradtak ránk (tehát nem balkáni eredetűek, nem román táncok, bár tény, hogy a balkáni népeknél és a románoknál is valóban sok ilyen tánc van!). Ezeknek a régi néptáncoknak a királyi udvarokban is táncolt változatai voltak a branle-ok, melyek az internacionális gótika idején tulajdonképpen (Európára vonatkozólag legalábbis) globális divattáncként terjedtek mindenfelé, s így Nagy Lajos királyunk diósgyőri várában is ilyeneket táncoltak a fáklyás estélyeken a hölgyek és urak, akkoriban még szigorúan külön körökben. Ezek a táncok Moldvába is eljutottak. Számos ma is ismert és népszerű moldvai csángó körtánc ebbe a típuscsaládba tartozik. Ezek a nyugati eredetű branle-típusú táncok aztán szépen találkoztak itt a keletről magunkkal hozott és kelet felől (besenyők, jászok, kunok, tatárok, törökök, kozákok, örmények révén) erős utánpótlással rendelkező másik kör- és füzértánctípus, a türk kultúrkör halay típusú táncaival. Ezekből is őrzünk párat. Az öves pl ilyen, s a gyimesiek rendes, öreges, a csíkiak, bukovinai székelyek egyetlen hejszája is ilyen. Ami elsőre megkülönbözteti e kétféle körtánc-anyagot egymástól, az az, hogy míg a branle-ok többnyire szimmetrikus szerkezetűek és egy tánchoz egyetlen dallam tartozik, addig a halay típusú táncok aszimmetrikus motívumszerkezetűek, valamely irányba haladók és egy tánchoz több, akár sok dallam is tartozhat (kezesek, övesek, szerbák, rendes és öreges hejsza). Persze, a két típus között számos átmeneti forma is kialakult az évszázadok során.
A mohácsi vész után Moldva teljesen leszakadt az anyaországról. Részben amiatt, hogy erős török birodalmi nyomás alá, majd hódoltságba került, részben azért, mert az anyaország is nehéz helyzetben lévén rövid időn belül szétszakadt, s ezt az egészet megfejelte még az idővel kialakuló, majdnem teljesen önálló Erdélyi Fejedelemségnek a protestáns táborba való becsatlakozása, amely helyzetből a katolikus moldvai magyarok kérdése már nem szerepelt a prioritások között. Így a reneszánsz kor nagy európai újítása, az ugrós és páros táncok divatja kifejlett, kiteljesedett formában már nem érte el Moldvát. Ugyan Mátyás király idején ez az új forma már bontogatta szárnyait, megjelentek a kettős típusú táncok, s ezek még egyenes úton eljutottak Moldvába, az akkoriban főleg városi, művelt és gazdag magyar és szász közösségekbe is, de aztán a kapcsolat megszakadt, s a magyarság Moldvában kulturálisan, gazdaságilag és egyre inkább számbelileg is fogyatkozni kezdett. A Székelyföldről néha kis csoportokban érkező utánpótlás kis újításokat hozott egyes falvakba ugyan, de ez már csak gazdagította a meglévőt, megújítani nem tudta. A városi magyarság és németség lassan eltűnt. Az elszigetelt falvakban élő pórnép pedig megtartotta a kettősöket (kettősök, tulumba, bánu maracsini) meg a középkori örökséget is, a huszonegyedik századig úgy, hogy ide nem jutott el sem a reformáció, sem a felvilágosodás, sem a nemzeti romantika semmiféle kulturális vívmánya. A modern nemzetté válásból (szerencsénkre a románból is!) kimaradván nem is értik a csángók ma sem, miről beszélünk, hogyhogy magyarnak látjuk és mondjuk őket, hiszen ők csak moldvai katolikusok, miközben a mi legrégibb teljes terjedelmében fennmaradt írott nyelvemlékünk, a híres „Halotti beszéd és könyörgés” nyelvezetét beszélik élőszóval ma is, bár egyre inkább már csak az öregek…
Az erdélyi tündérkert mesés gazdagságú legényes, forgó és forgatós típusú táncainak nyoma sincs Moldvában. A „magyar” típusú táncok divatja, mely egy időben e néven bejárták Európát (ungaresca), valahogy átjutott még a keleti hágókon is, de szabadon improvizáló jellegét veszítve a már meglévő, branle-típusú körtáncokhoz hasonult (Serény magyaros).
A fentebbiek fényében azt hiszem, nem kell különösebben elmagyarázni, hogy a magyarnak ismert és mondott táncok következő történelmi rétege, a verbunkok és csárdások miért nem jellemzők a moldvai magyarok tánckultúrájára (miközben megvannak a kárpát-medencei románok és szlovákok táncai között, akárcsak az ugrósok, legényesek, forgók, forgatósok!). Csárdás típusú dalokat hoztak ugyan a székelyek amikor kisebb-nagyobb csoportokban áttelepedtek Moldvába, de az ezekhez tartozó táncok, mint a már emlegetett magyar, között szerkezetűvé merevedtek idővel, az improvizálás, páros, vagy egyéni virtuskodás, a sorból való kilógás ilyen formában nem fért bele az itt élők világrendjébe, ez csak olyan módon és mértékben elfogadott, amennyiben a tánc formáját, rendszerét és a közösségi élményt nem zavarja, nem bontja meg. Ezen belül amúgy értékelik, ha valaki ügyes, s ha tud egyéni megoldásokat, de csakis amennyiben összeférnek azzal, amit és ahogyan a többiek táncolnak.
A huszadik század elején aztán a török igától szabadult fiatal román királyságba is eljöttek a már korábban világhódító útra induló városi polgári társastáncok, melyek hozzánk német és lengyel minták révén érkezvén főleg polka gyűjtőnéven terjedtek el, de nevezzük ezeket helyenként sormagyarnak, apróknak, hétféléseknek, ceppernek… Legtermékenyebb talajba ezeknek magvai Bukovinában és Moldvában hullottak, előbbinek erős interetnikus-multikulturális jellege miatt, utóbbiban főleg azért, mert a polkák ugyan páros táncok, de szerkezetükben nagyon hasonlók a térségben szinte egyeduralkodó középkori kétrészes körtáncokra, kötött, formációs jellegűek, tehát a befogadásuk mindenféle nehézségek nélkül megvalósulhatott.
Hogy a táncoknak kevés kivételtől eltekintve román nevük van, sokakat megtéveszt. Pedig ez nem a románoktól való átvétel bizonyítéka, mint sokan hiszik. Csupán arról van szó, hogy míg Csángóföldön szinte minden férfi tud ma is játszani furulyán a maga és szűkebb társasága örömére, a táncmulatságokhoz már itt is régóta hivatásszerűen üzemelő cigánybandát hívtak. A térségben élő és számbeli fölényben lévő románok úgyszintén. Így aztán a táncok neveit egy idő után a cigányok már csak románul tudták, s így idővel a magyarok is ezeket a neveket kezdték használni, mert könnyebb volt így gyorsan és hatékonyan kommunikálni. Aki volt már valaha Csángóföldön, és egy kicsit figyelt, könnyen megértheti ezt a folyamatot.
Tehát a moldvai néptánckincs nem magyar, vagy román, hanem az európai tánctörténet egy régi, erős és gazdag rétegét konokul őrző középkori örökség, minden moldvai ember, de tulajdonképpen minden magyar és minden európai ember közös kincse, Ami Moldvában még élő hagyomány, más tájakon is ott volt, erős volt, de már megkopott, vagy kihalt. Ugyanígy az erdélyi néptánchagyomány sem magyar, vagy román, hanem késő (virágos) reneszánsz kori, ami nálunk gazdagabb lett, mint máshol és máig fennmaradt, míg máshol már elveszett, de ettől ez még minden erdélyi, minden európai ember közös kincse, akárcsak a magyarországi táncok is a magyaroké is, a szlovákoké is és cigányoké is, egyformán mindenkié, aki őshonosan van jelen az adott tájegységben, több száz év óta, akiknek ősei együtt kapták valaha az erős ingert, amire együtt adták azt a választ, aminek mi ma mind együtt örülhetünk. Csak, mert a magyarok a nemzeti romantika idején, majd később a huszadik századi világégések között ideológiai okokból nagyon szigorúan megszabták, hogy mi magyar, s sajnos, nagyon szerencsétlen módon idegennek (főleg románnak) kezdték nevezni mindazt, ami ebbe a dobozba nem került bele, s ebben aztán követtek minket a románok és mások is, nekünk nem kellene ezen az úton mennünk tovább. Hiszen a táncdivatok folyton jöttek-mentek szerte a kontinensen, országhatároktól függetlenül. Egy-egy királyi házasság révén mindig ment a menyasszonnyal (esetenként a vőlegénnyel) az udvartartás, vitte az új divatot és csak idő kérdése volt, hogy a főurak-nagypolgárok-kisnemesek-kispolgárság-szabadparasztság útvonalon mikor jutnak el ezek a jobbágysághoz is. Aztán aszerint, hogy hova jutott el újabb divat és lett az a domináns, és hol tartották inkább meg a régi dolgokat, kényszerből, mert új nem jött, vagy egyszerűen csak azért, mert e régit jobban szerették, úgy alakult a táncos térkép, mint egy nagy kulturális sorshúzásban vagy szerencsejátékban, s ez rendkívüli sokszínűséget, gazdagságot eredményezett. Aki ezt csak felülről nézi, könnyen hamis következtetésekre ragadtatja magát, mert onnan csak a felszínt, a jelen pillanatot látja. Meg kell vizsgálni az egymásra rakódott rétegeket is, mint egy régészeti kutatóárok falát, úgy lehet csak valamelyest teljes a kép.
Szóval érdemes lenne egy kicsit szerényebben és kicsivel több megértéssel viseltetni a moldvai táncok iránt, s inkább együtt örülni egy ilyen hatalmas és nagyon régi örökségnek, mintsem folyton azt keresni, hogyan és miért lehet ezt a mi magasztos kulturális elefántcsonttornyunkból kiseperni. Elég baj az, hogy a világjárvány miatt nincsenek most sem ilyen, sem olyan táncházak. Én legalábbis nagyon várom már, hogy ezen a nyavalyakórságon is túllegyünk végre szerencsésen, s mihamarabb újra táncolhassunk, tánckincsünk mindenik történeti rétegéből való táncokat. Mert mind nagyon jók, csak másképpen viselkednek, másképpen hatnak, mint ahogy a foci, úszás, lovaglás… Mindenik úgy használ a legjobban, ahogy annak a rendje vagyon. Megérteni, megtanulni és megszeretni volna jó! És táncolni, megint, nagy tömegben, mint egy lakodalomban, kivilágos kifulladásig! Érjük meg!
