Háromszék Táncegyüttes, Sepsiszentgyörgy
2024.01.30. (A bemutató utáni, második előadás)
„Az ECCE HOMO című táncszínházi produkció Munkácsy Mihály festményeit kívánja egyedi módon feldolgozni. Az előadás egyrészt felhasználja a festőgéniusz életútjának egy-egy karakteres elemét, másrészt 21. századi, kortárs gondolattal társítja a képzőművészeti alkotások jelentéstartalmát, mondanivalóját, erős drámaiságát. A műsor egésze az Íme az ember, szinte filozófiai gondolat mentén halad, boncolgatva az emberi gyarlóságot, szeretetet, gúnyt, vágyat, az áteredő bűnnel terhelt emberi természet sajátosságait. Az alkotók egy folyamatosan mozgó, állandóan változó projekció használatával alakítják a teret Munkácsy Mihály festményeinek sajátos helyszínévé.” – ígéri a színlap.
És még mielőtt rátérnék, hogy mit is láttam, szögezzük le: itt és most ugyan nem született teljesen új műfaj, de szinte… Élt egyszer ugyanis egy orosz zeneszerző, aki az orosz magasművészet fénykorában komponált már képzőművészeti alkotások hatása alatt nagyléptékű zeneművet (mely többrendbéli átdolgozások után az eredeti mű keletkezése után közel ötven évvel lett csak híres és népszerű, s azóta több kortársbalett-adaptációt is megért), de kortársai nem értették és nem fogadták valami jól… És azóta sem igazán jellemző, hogy képzőművészeti alkotások képezzék zeneművek, vagy táncjátékok alapját, holott ebben a tárgykörben igazán komoly lehetőségek lapulnak. Irodalmi-, dráma- és zeneműveket relatíve gyakran láttunk táncjáték formában színpadra alkalmazva, mi több, ez az egyik leginkább jellemző műforma színpadi táncos társulataink repertoárjában, de a festett-faragott kép „megmozdítása” valahogy más, talán nem is lehetséges, gondolhatták eddig sokan…
Mindannyiunk szerencséjére ezt az elvet nem ismerte Farkas Tamás, és mert nem tudta, hogy ez nehéz, azt meg pláne nem, hogy lehetetlen, hát nekiállt és megcsinálta! Tény, hogy helyenként kicsit keresik még az alkotók a jó megoldásokat, s valószínűleg alakítanak még ezen az előadáson is itt-ott a közeljövőben, de vitathatatlan, hogy egy bűvösnek vélt határvonal sikeres átlépése, az úttörés immár megtörtént (nem először a határokat feszegető és formákat bontogató Háromszék Táncegyüttes történetében, amúgy!).
És most már hadd beszéljek arról, amit láttam. Először is a Munkácsy-kiállítás képei:
- Ásító inas
- Siralomház
- Köpülő nő
- Rőzsehordó nő
- Ballada (más jegyzékekben: Szerelmi ének)
- Liszt-portré
- Mozart halála
- Krisztus Pilátus előtt
- Ecce Homo
- Golgota
És egy ráadás: Önarckép (megjegyzéssel a későbbiekben)
Pompás összeállítás, minden egyes eleme megindokolható, s a képek „megmozgatása” is esetenként egészen bravúros. Vannak azonban képek, melyek bizonyos paramétereik miatt számomra mégis kilógnak a kiállításból, bár önmagukban azért pozitívan értékelhetők. Ezek főleg a zenei és kosztümös témák, melyeknek pl. a humora és míves kivitele amúgy elvitathatatlan, és kiváló karakteralakításokat van szerencsénk látni! És vannak, amelyek bizonyos részleteikben számomra túlságosan körülményes-hosszadalmasak, hogy aztán váratlanul lecsapják a poént (Ásító inas, Siralomház). Ez utóbbiban pedig számos olyan koreográfiai huszárcsel felvillan, amely már abba az irányba mutat, ami aztán később kétszer is „Na ez az!”- érzést váltott ki belőlem. Eleinte azt reméltem, hogy miként pl. a Felhőatlasz c. filmben, ez esetben is összeáll a végén a sok kis kép egy kerek egésszé, de aztán egyre inkább eluralkodott rajtam az érzés, hogy elveszítettem a fonalat…
Pedig, amint már mondtam, szép számmal vannak az előadásban igazán szép koreográfusi megoldások, különösen azok, amelyekben nem ismerem fel pl. a szatmári verbunk elemeit, hanem a néptánc-alapú színpadi nyelvezet teljesen a téma szolgálatában ölt eredeti formát. A köpülő és a rőzsehordó nők jeleneteit igazán nagyon szépen foglalja keretbe Molnár Anna balladája, ez az egyik legszebb része az előadásnak. A ballada jóvoltából az alkotók és nem vitás, hogy a táncosok is ihletetten továbbgondolták a híres képeket és bátran fűzték őket össze olyan további „képekkel”, melyeket nem Munkácsy mester festett, hanem a népköltészetünkben maradtak ránk, de amelyeknek itt szerepük és értelmük lett. Ez a kreatív bátorság kell az ilyen előadáshoz! A másik ilyen nagyon erős és kellőképpen míves jelenetsor a Krisztus-trilógia. Ez így akár egy önálló, külön előadás is lehetne. Zseniális, ahogy a három kép közötti teret megtölti az egyes kiemelkedő karakterek ábrázolása, mint pl Júdás, Barabás, Mária Magdolna… És nyilván Jézus és Pilátus alakjai is, bár itt már megint kibújik a zsákból pár túlságosan könnyen jött néptáncos megoldás: a helytartó maruntelu-ja, melyről minden néptánchoz értő néző azonnal Méhkerékre gondol, és Jézus ugróstánca sem feltétlenül szerencsés, a korábbi méltóságteljességéhez nem illik, hogy egy ágyékkötőben, töviskoronásan, összekötözött kezekkel ugrándozik.
A záróképben a kereszt nagyon pici, bár annak méltóságteljes összeácsolása szép párt alkot a kezdőképben kétségbeesetten ágyat építő inas kapkodó munkálkodásával… Ahogyan azonban a látványos-hatásos előkészületek után a táncos fölkucorodik rá, emiatt az apróság miatt nem annyira drámai, mint amennyire az lehetne, s amilyeneket korábban más társulatok megfeszített Krisztus-ábrázolásaiban már láttunk. És akkor a megjegyzés a Munkácsy-portréhoz, amit fentebb ígértem. Egy technikai baki következtében ez a kép az előadás fináléjában nem jelent meg a kivetítőn. Hogy ott kellett volna lennie, azt csak a bemutatón készült fotók és elmondás alapján tudtam meg. Nekem az egyébként erős záróképből nem hiányzott, hogy hiányzott. Talán érdemes eltekinteni tőle a jövőben is, vagy valahol egészen más helyen, más kontextusban emelni be.
A díszletek, kellékek, esetenként a jelmezek is elszomorítóan egyfunkciósak (különösen az óriásbillentyűzet), a kivetített képekkel való játék néha jól működik, de nem mindig. A kivetített és a táncosok által megjelenített képek egyidejű alkalmazása, mutatása kicsit együgyű, valamelyik felesleges. Ezt az animáció-alkalmazást, melyben nem vitás, hatalmas lehetőségek vannak, érdemes lenne a közeljövőben kicsit újra- vagy továbbgondolni. Az eredeti képek reprodukcióinak megmutatása szükséges, de nem biztos, hogy pont akkor, amikor a színen a táncosok ugyanazt pózolják. A képek/jelenetek/témák közötti határokat több alkalommal is jobban el lehetne kenni, valahogy úgy, mint a balladás nők és a trilógia esetében, ahol sok jó játék és mellékszál is bejön, látszik, hogy az alkotók ezeken dolgoztak fejben a legtöbbet. Abban komoly lehetőségek vannak még, hogy a jelenet tárgyát képező teljes művek egyes részleteit, egyes szereplőit és a táncosokat együtt hozza helyzetbe az alkotó, de szerencsésebb lenne, ha nem egy kivetített, meg egy élőszereplős képet látnánk egyszerre, hanem tényleg „csak” egyet, melynek egy része élőalakos, másik része animáció.
Van (?) egy mellékszál az egész előadásban, amelyben a száznyolcvan éve született festőt igyekeznek az alkotók valahogy felvillantani, de sajnos ez inkább csak egy szándék maradt, mintsem egy jól végigvezetett vezérfonal, mit a nézők felismernek és követni tudnak.
Nagyon jó a zene! Kár, hogy egyetlen zongoraszólót leszámítva a teljes hanganyag felvételről megy, bár ennek oka nyilvánvaló és amúgy felettébb dicséretes, hogy ekkora odafigyeléssel és igényes munkával ezeket a felvételeket létrehozták. Lehet, sőt elég valószínű, hogy Fazakas Levente még nem fog ezzel a művével Muszorgszkij mester mellé ülni ama dobogóra, de megvan az esélye, hogy ha így halad, idővel majd akár azt is megtehesse! Ami egészen biztos: megnézem még a napokban ezt az előadást újra.
Alkotók:
Zeneszerző: Fazakas Levente
Jelmez: Cristina Breteanu
Díszlet: Szőke Zsuzsi
Látvány, projekció: Izsák Előd
Kellékmester: Zayzon Ádám
Művészettörténeti tanácsadó: Gyarmati Gabriella
Dramaturg: Tapasztó Ionela-Alexandra
Táncmester, koreográfus asszisztens: Farkas Ágnes
Koreográfus: Farkas Tamás
Rendező: Farkas Tamás – Tapasztó Ernő
A hangfelvételen közreműködnek:
Tiberius String Quartet:
Molnár Tibor – I. hegedű
Lokodi Károly – II. hegedű
Molnár József – mélyhegedű
Zágoni Előd – gordonka
Dresch Mihály – tárogató, fuhun
Rázga Áron/Vida Mónika Ruth- zongora
Lőfi Gellért – ének
Gáspár Csaba – ének
Kerezsi Csanád – ének
Heveder zenekar:
Fazakas Levente – hegedű, ének
Fazakas Albert – cimbalom, brácsa
Szilágyi László – brácsa, ütőgardony
Bajna György – nagybőgő
Both Hajnal – fuvola
Vitályos Dorottya – klarinét
Kertész Huba – gitár
Kertész János – zongora
Az előadásban élőben zongorázik Ádám Julcsi.
Stúdió, utómunka: Kertész János, Kertész Huba
Plakát: Hodgyai István
Tánckar: Abonyi Rebeka, Ádám Júlia, Balla Gergely, Both Eszter, Gere Csaba, Gere Gabriella, Drimba Máté, Fazakas Mónika, Ferencz Péter, Fülöp Zoltán-József, Kiss Adorján, Kocsis Lilla-Tünde, Lukács Réka, Márton Csaba, Márton Edina-Emőke, Melles Endre, Pável Hunor-Mihály, Portik-Cseres Norbert, Vass Tünde, Vitályos Dorottya
Az előadáson felhasznált műtárgyfotók a Szépművészeti Múzeum- Magyar Nemzeti Galéria, a debreceni Déri Múzeum, valamint Pákh Imre magángyűjtő tulajdonát képezik, és jogi védelem alatt állnak.
