2024.02.17., Nyárádszereda
„Az erdő-mélyi tiszta forrás nem csak a vizek feltörési, felszínre kerülési pontját jelenti, hanem egy metaforikus jelentéssel is bővült: ma már a romlatlan, sallangmentes, hagyományos népi kultúrával rokonértelmű.” – jelentik ki előzetesen az alkotók.
És valóban: a forrás jelentése lehet eredet, származás, a folyó folyamatot, fejlődést is jelent (lám, még a szavak is mennyire hasonlóak), a víz természetéből adódik az akadályok miatt való állandó elkanyarodás, elágazások, aztán az akadály utáni összefolyások folyton változó ábrája, a víz az életet támogató elem, alapvetően női principium – mindezek a költői képek régóta jelen vannak a néptáncegyütteseink „folk-roadmovie” jellegű előadásaiban, melyekhez az alapanyagot és az ihletet Bartók óta mindenki „csak tiszta forrásból” veszi (Háromszék Táncegyüttes: Tisza Partján, Nagyvárad Táncegyüttes: Marosmentiek, Fitos Dezső Társulat: Pisztráng, Szinvavölgyi Néptáncműhely: Szerelmi varázslás, stb…). A bor is forr, kiforr a gondolat is az arra alkalmas emberfőben, és megfelelő bánásmód mellett összeforrad a seb is, szóval van ebben a fogalomkörben bőven koreográfiai eszközökkel jól kiaknázható lehetőség, nem csoda, hogy többen is éltek már vele. Ebbe a sorba áll be mától a Bekecs Táncszínház új előadása is, egy a néptáncelőadásokban ugyancsak régebbről létező tánctörténeti szállal is kiegészülve, ahogyan a sámándobtól és rituális aranyvízbenmosdástól a körtáncok sokszázéves történetében tett nagyon rövid kanyar után rátér az erdélyi forgatóstáncok és ritka legényesek gyöngyszemeinek felvonultatására, eljutván a verbunkig, csárdásig.
Cimbalommal és szenvedő/extatikus emberhanggal (ha ez a születés pillanata, akkor érthető és rendben van, bár az erdei forrás képe, amivel a színlap csábított, számomra nem pont ilyen) kísért, már-már nyomasztó hangulatú víz-szertartással kezdődik az előadás. Mindenki feketében van, kivéve a vizet megszemélyesítő énekesnőt, akinek fehér ruházatát kék kiegészítők díszítik. A rituális ivást, mosdást követően kibontakozó táncok egyes elemeikben a dél-erdélyi énekes karikázókat és a moldvai csángómagyarok körtáncait idézik, de amit látunk, nyilvánvalóan nem törekszik néprajzi hitelességre, inkább a szertartásosságot hivatott aláhúzni. Erre erősít rá a sámándob is… Ezek után táncszínházi jellegű előadásra számítunk. A táncosok néha a színen változnak/öltöznek át, néha nem… A színes kiegészítőkkel kellőképpen átalakulván őrkői cigány táncokba kezdenek: hangszerelés szempontjából ez a bufázással, gajdolással kísért tánc jókor van jó helyen, de miután a tánctörténeti szálat a beharangozóban előre megígérték az alkotók, nekem ez így korai ezen a helyen. Azt állítani ugyanis, hogy az erdélyi folklórkút mélyén, az alig megvillantott ősi körtáncok után máris a felturbózott páros ugrósok jönnek, tulajdonképpen történelemhamisítás. Arról nem is szólva, hogy ez itt tiszta folklórműsorszám, a korábbi jelenetekben látott időn és téren való lazán átlépésnek ebben nyoma sincs. Újabb átalakulás, részben a színen, gyimesi kettős jártatója és sirülője, valamint bukovinai székely táncok következnek. Ezekkel már nem is lenne semmi baj, de már itt meglátszik, hogy a fiatal táncosok egy része most van először igazán mély vízben: modoros és/vagy feszült arcok, nem természetes kar- és kézmozgás stb. fordulnak elő bennük.
A táncok közötti intermezzók, a két énekes játéka szellemes, tetszetős, jók az elhangzó szövegek, a megmozgatott kellékek, maga a játék is, fenntartják/továbbviszik, gazdagítják a vizes vezérfonalat. (Megjegyzés: népi szövegeket, rigmusokat elég elmondani, a népdalokat meg elénekelni, nem szükséges „előadni” őket, mert attól a jellegük megváltozik.) A sámándob, a váska, a korsók és csuprok sokféle felhasználása, az azokkal való játék dicséretes, de nem meglepő: hasonlót – mindig másképpen, ezt hadd tegyem hozzá – csaknem minden Orza Calin által alkotott előadásban látunk: pl. a koccintás, mint férfirítus lassan a védjegyévé válik. (Megjegyzés: borral koccintunk, vízzel nem, szóval a víz borrá való átváltozása is jelen van a folyamatban, amely mindvégig arról szól, hogyan lesz valamiből valami más…)
És következnek a méltóságteljes belső-erdélyi páros vonulók, forgók, forgatósok, hosszú, színpompás menetben, szemet és szívet gyönyörködtetőn. A legádázabb kritikus is önfeledten fürdik a színek, formák és a Tokos zenekar által biztosított gyönyörű erdélyi vonósbandás hangzás felemelő élményében. De aztán újra felbukkannak a „feketék”. Persze, meg tudom magamnak magyarázni, hogy a vegytiszta folklórszámok miért váltakoznak kortárs néptáncszínházi etűdökkel (a „történet” mint egy búvópatak, néha a felszínen folyik – folklórszámok, néha pedig bepillantást nyerünk a felszín alatti/mögötti világba – „feketék”), de ez így nekem mégis túlságosan „modern”. Mindkettőt nagyon kedvelem, de ezek a párhuzamos univerzumok itt inkább zavarják egymást (bár az sem kizárt, hogy csak engem), mintsem ráerősítenek egymásra. (Megfelelő jelmezek megfelelő alkalmazásával valószínűleg jobban működne a dolog. Színes-autentikus népviseletek mellett azonban a „semleges” színházi fekete nem tud olyan semleges lenni, mint amilyen pl. a fehér talán tudna.)
A „játékos” – pontozós koreográfia esetében idézőjelet kell használnom: a feszült koncentrálás miatt az amúgy szép, ízes tánc mellett a játékosság nem érvényesült maradéktalanul. A negyven-felettiek számára nosztalgikus emlékeket idéző, immáron klasszikus Pimpimpáré ellenben kiválóan sikerült, méghozzá nem csak az egykorihoz méltó ismétlésképpen, hanem a jelen előadásba szépen beágyazottan komoly jelentéstöbblettel is, a közelben zajló háború mindennapjainkban itt lappangó félelme miatt, amely mellett egy alkotó nem mehet – lám, nem is ment – el szótlanul.
A kis elvont/kortárs kitekintés után újra népviseletek, néptánc: a Mezőség legszebb férfitáncai, a ritka magyarok, a méltóságteljes erdélyi férfitánckultúra gyöngyszemei, aztán kalotaszegi román táncok, a magyar színpadi néptánc történetében először végre rendes kalotaszegi román népviseletben! Az őrkői rományos ezúttal teljesen a maga helyén jól illeszkedik a történetbe, aztán következik egy a hazai közönségnek kedveskedő marosszéki jelenet, majd a szucsági kisnemesek egyszerű, de az erdélyi legényes és forgatós tánckultúra összes finomságait megjelenítő táncai, viseletei, muzsikája, végül pedig az összes eddig látott táncokból egy-egy kis ízelítőt felvillantó finálé, melyben egy új minőségben a sámándobot is viszontlátjuk, kár, hogy a végén sötétben marad.
Gyertyák lángja (fényforrás) lobban, finom kontrasztban a sok vízzel, ami eddig uralta a pályát, s az elhangzó ének is egy minőségváltozás igényét fogalmazza meg: a kövecses parton liliomot növeszteni…
A közel másfél órás táncelőadás a finoman felmutatott mögöttes jelentéstartalmak mellett is leginkább egy szép és rendkívül gazdag folklórműsor. A forrás tárgykörén való elmélkedés a két énekes (táncos, zenész) révén megjelenik benne, de azért ennek oroszlánrésze a nézőkre marad, mint ahogyan a történeti szálon és/vagy az emberélet állomásain való áthaladáson való elmélkedés is… Mindezek nyilván leginkább ürügyet jelentenek az alkotónak és a társulatnak a sokféle pompás táncanyag bemutatására, amit minden bizonnyal nagy sikerrel és nagyon sokszor meg is tesznek majd, lévén köztudomásúlag a Bekecs Táncszínház a leggyakrabban fellépő erdélyi táncegyüttes. Utolsó megjegyzés: a ráadással érdemes csínján bánni. A bemutató után szinte létrejött a nézőtéren az állva-tapsolás, ami az előadóművészek számára rendkívül felemelő, s amit ezúttal éppen a ráadás akadályozott meg.
A Bekecs Táncszínház tánckara: Barabás Orsolya, Benő Barna-Zsolt, Gál Zsigmond-Attila, Györfi Balázs-János, György Anita, Kajcsa Mónika, Kakasi Dávid-Róbert, Kinda Boglárka, Lukács Boglárka, Mezei Tamás-Barna, Nagy Keresztesi Tamás, Nagy Keresztesi Zsuzsa, Ritziu Ilka-Krisztina, Salat Tamás, Siklódi Csaba, Suba Róbert, Székely Réka, Todoran Amalia-Maria
Tánckarvezetők: Nagy Keresztesi Tamás, Nagy Keresztesi Zsuzsa
Az Ifjú Bekecs Néptáncegyüttes táncosai: Bakó Dalma, Balogh Dorottya-Angyalka, Bertalan Emese, Csíki Ágota, Incze Barna-Balázs, Kacsó Balázs, Nagy Zsófia-Izabella, Varga Nimród
Zenei szerkesztők: Tókos Csongor-Attila, Vajas Albert
Zenei tanácsadó: Agócs Gergő
Zenekar: Rémán Gergely-Bálint, Szakács Kristóf-Zsigmond, Tókos Csongor-Attila, Vajas Albert
Ének: Ritziu Ilka-Krisztina, Szabó Róbert
Hangtechnika: Kovács Andor
Fénytechnika: Aszalos Attila-Levente
Technikai munkatársak: Incze Róbert, Kacsó Botond, Kakasi Lóránd-Árpád, Kálmán Lehel, Magyari Attila, Nám Nórbert-Nimród
Kommunikációs és irodai munkatárs: Kovács Anabella
Rendező: Orza Călin
Koreográfusok: Orza Călin, Mészáros Zoltán
Betanító táncmesterek: Demeter Erika, Didici Norbert, Kiss-Demeter Erika, Kiss István, Módos Máté
Művészeti munkatárs: Ritziu Ilka-Krisztina
Színpadkép: Orza Călin
Jelmez, viselet: Csiki Rozália, Miklós A. János, Miklós-Papp Zsuzsanna, Szélyes Andrea Natalia, Virginia Linul
