Petőfi-évforduló, Petőfi-emlékév. Az ilyen emlékévek, hetek, napok általában jó alkalmak lehetnének arra, hogy az ünnepeltre kicsit nagyobb figyelmet fordítsunk, mint általában, s leporoljuk, netán kicsit csinosítsuk az iskolában, diákkorunkban róla kialakult, aztán pedig karbantartás hiányában megfakult, bepiszkolódott képet. A sokéves tapasztalat azonban azt mutatja, hogy bár születtek itt az évek során emlékezetes (képzőművészeti, vagy esetenként színpadi) művek is, ez a figyelemfelkeltési kísérlet többnyire mégiscsak teljesen hatástalan erőfeszítés maradt azok részéről, akik egyáltalán próbálkoztak vele. Idén ez eddig nem így alakult. Sepsiszentgyörgyön máris nagy sikerrel zajlik egy immár messze-földön elhíresült Petőfi-szobor-hisztéria és botrány első és második – úgy az ünnepelthez, mint a városhoz mélységesen méltatlan – felvonása, ami minden bizonnyal hosszú időre emlékezetes marad akkor is, ha zárásképpen végül ott semmiféle szobor sem kerül majd a talapzatra. A székelyudvarhelyi Udvarhely Néptáncműhely pedig bemutatta a maga egészen rendhagyó Petőfi-emlékelőadását, amiről máris bátran kijelenthetjük: minden bizonnyal a legkülönlegesebb azok sorában, amik majd még ezután következnek. Bár a szobor-üggyel ellentétben ezúttal ez inkább jót jelent! Mert bár a mű címe Petőfi-potomság, azért amire a kis és megint éppen megújuló társulat vállalkozott, s amit véghez vitt, az nem az.
Petőfi az elmúlt kétszáz év alatt eljutott a mitikus magyar szuperhős szintre. Ahová csak lépett a Kárpát-medencében, emléktábla termett. Székelykeresztúron a kultusz érthető módon még erőteljesebb, mint máshol, hiszen a lánglelkű költő rövid, de magas hőfokon égő életének utolsó hetét itt töltötte. Neki itt körtefája, legendás-anekdotikus eseteinek és mondatainak egész folklórja és több sírja is van. Ezekre támaszkodva emlékezik most rá egy keresztúri újratemetés történetének megidézésével László Csaba és a Néptáncműhely. Az ötletgazda-koreográfus-rendező ráadásul ezúttal nyilvánosan is nevén nevezte az általa létrehozott műfajt: ez egy színdarabos bál! Elég nehéz érdemben kritizálni, hiszen a műfaj szabályait ő hozza, ebben ő (és csak ő) teljesen hazai pályán játszik! 😊
Na, de lássuk, mit láttam.
Az udvarhelyi színház előcsarnokába való belépéskor kézhez kapunk egy „korabeli” Székely szitakötő – példányt (a messziről érkezettek máris lemaradtak az első poénról, ami az udvarhelyszékiek számára elsőre nyilvánvaló!), ami egy csapásra megszabja az alaphangulatot: az a huszadik század-eleji, boldog békeidők iránti nosztalgia fog el, ami amúgy nem reális, hiszen abban a korban mi még nem éltünk, de ami furcsamód mégis van nekünk… Az olvasható írások hasznos támpontokat tartalmaznak az előadáshoz, magyarázatot kapunk pl a címben szereplő és némiképp érthetetlen „potomság” szóra, de elolvashatjuk Lázár Márton egykori fogadós-szemtanú elbeszélését is Petőfi haláláról, pontosabban az egyiket a sok közszájon forgó változat közül, amely igen tekervényes úton jutott a leleményes Bálint Dani, egy keresztúri temetkezési vállalkozó füleihez, s amelyre ő az eset után ötven évvel az előadás témáját képező Petőfi-újratemetést építette.
Nyílt színpadon mindenféle díszletelemek, kellékek: egy nyitott koporsó, egy sírkő, székek, rézfúvós hangszerek, cimbalom… A háttéren egykori keresztúri képeslapokat látunk kivetítve, némiképp megtoldva kis, de szellemes animációkkal, a hangulat fokozódik.
Ebbe a térbe érkeznek a békeidőket idéző jelmezekbe öltözött muzsikusok, táncosok, s egy pödört bajszú legény, amolyan népszínműves modorban elkezdi szavalni a Nemzeti dal-t, majd beleszalad a már emlegetett újságból megismerhető egyik híres történetbe, amelyből számunkra nyilvánvalóvá válik, hogy az úrban Bálint Dánielt tisztelhetjük.
Aztán egy rezesbanda próbája következik. Erről is tudjuk már, a Székely szitakötő-ből, hogy igen nagy volt a jelentősége a kisváros életében és leginkább a főhős komlószárítójában zajlott a maga idején. Több néző egybehangzó véleménye, hogy ez a legjobb jelenet az egész előadásban. László Csaba minden bizonnyal nem csak amiatt marad híres ember az erdélyi néptáncszínházi szakmában, mert kétségtelenül ő vitte színre az elmúlt harminc év során a legtöbb eredeti ötletet, hanem amiatt is, hogy ezen belül neki vannak a leghatásosabb kezdőjelenetei! Ez is egy ilyen. Itt emelkedik szólásra ismét Bálint Dani, és veretes szavakkal bejelenti, hogy ő tudja, hol van Petőfi sírja.
Ezek után egy csavar, egy érdekes módon könnyen megérthető és követhető időugrás következik. Dani nekivetkőzik a folytatásnak (amely valójában az előzmény), amelyben ő maga lesz Petőfi. Sajnos, az egész előadásban ez az egyetlen jelmezváltás, emiatt az amúgy rokonszenves jelmezek jócskán elfáradnak az előadás végére, s igaz ez a kizárólag egyetlen funkcióban használt díszletelemekre is: itt semmi nem alakul át semmivé, pedig az idősíkok és helyszínek közötti átjárás bőven adna erre lehetőséget. Az előadásban tetten érhető kevés táncos megfogalmazás egyike mutatja-láttatja a folytatásban, hogyan lelkesült a Küküllők vidékének népe toborzáskor, hogyan küzdöttek hősiesen a honfiak és hogyan esett el a fehéregyházi csatában a költő, bár a pontozó-alapú koreográfia már sejteti, hogy mégsem olyan lesz az előadás, mint amire a jó kezdés után kissé tán túl optimistán számítottunk… Ezek a szimmetrikus térformák, ezek a hosszú etűdök és hosszas egyszólamúság hamar elengedik a néző figyelmét, aki aztán elkezd fészkelődni, vakarózni… Nekem konkrétan a nagyváradi hivatásos néptáncosi éveim azon legkellemetlenebbek közé tartozó élményei jutottak eszembe, amikor ilyeneket kellett megtanulni és eltáncolni a színpadon. Túlzás lenne azt állítani, hogy emiatt váltottam szakmát, de hogy ennek is része van benne, az egészen biztos. Na, de maradván a tárgynál: elhangzik Petőfi egyik sokat idézett, ám egyébként nem éppen remekmű-verse, a Csatadal, a legények szép sorban mind elesnek, Petőfi is…
A lányok siratják a hősöket, különösen Petőfit, egyik folklorizálódott versét énekelve holttestét betakarják fekete kendőkkel, ilyen sírhant lesz aztán a színpadon több is, jelezvén: a Segesvár-Héjjasfalva-Keresztúr bermudaháromszögben több (feltételezett) Petőfi-sír is van.
Dani visszaváltozik, újra 1902-ben vagyunk, újabb szereplőket ismerünk meg (bíró, szemtanú, stb), megtudjuk (hiszen felolvassák az újságból mindazt, amit mi is olvastunk az előadás előtti percekben), hogy is történt eszerint a verzió szerint a költő halála és temetése, majd következik az exhumálása, a leletek elküldése Pestre, a „Halottkémiai Intézetbe”, ahonnan aztán hónapokkal később visszaírnak, hogy „érdektelen”.
A háttérre vetített képek és animációk magyarázzák mindazt, amit látunk, sőt igen gyakran a vetített képsor meséli a történetet, amihez aztán pantomimez és beszél a tánckar (azaz: csupa olyasmit tesz, ami nem dolga, s amiben nem is teljesít szuperlatívuszokban értékelhető színvonalon, s ezen még ront egy rendet a gyengécske hangosítás és a fényekkel való lehetséges játék hiánya), vagy legjobb esetben is csak statisztál, táncban szegény percek hosszú sorát kell kivárni, mire némiképp magunkra találunk ismét. És amikor van tánc: a maguk eredeti formájában és funkciójában eltáncolt különböző néptánc-etűdök többnyire csak szórakoztató betétszámok az előadásban. Ritka az a pillanat, ahol az előadás a táncok nyelvén szól a nézőkhöz, ahol a táncos, vagy koreográfiai megfogalmazás viszi előre azt.
Mindenféle vetített képeket látunk Bálint Daniról, a feleségéről és a szeretőiről is, szélhámosságra való hajlamtól sem teljesen mentes jellemét kirajzolandó, a színen eközben népszínműves jellegű vásár zajlik… László Csaba előadásaiban karakteresen megjelenő ujjlenyomatainak egyike a népi gyermekjátékok bátor alkalmazása. Ez számos előadásban határozottan jól működött (pl: Paraszt dekameron), s ahol ezúttal megjelennek ezek a játékok, szürrealitásuk folytán tán azt jelzik, hogy itt egy, a valóságtól elszakadt, elszállott jelenetet látunk, talán azt látjuk, amit a közben számunkra érthetetlenül és indokolatlanul folyton elalvó főhős álmodik (?) Azt álmodja, hogy a vásáros keresztúri atyafiak áruba bocsájtják és elkótyavetyélik Petőfi emlékét (?)
Aztán felébred és kijelenti, hogy a pestiek véleménye nem érdekes, ezek a csontok Petőfi csontjai, ezért rendesen el kell temetni, pont! És megteszik, felállítják a timafalvi temetőben álló, közismert sírkövet, rajta a költő halálának és újratemetésének évszámaival. A kivetítőn Kányádi Sándor szavai: „Petőfi akkora költő volt, hogy akár minden magyar faluban lehetne egy sírja”
Zárásképpen a zenészek és táncosok kinéznek ránk, a nézőkre és elhangzik a Nemzeti dal. Reméltem, hogy ez igazán erős lesz és innentől legalább száz évig minden március tizenötödikén ezt fogja énekelni mindenki Erdélyben… De nem. Nem rossz ez sem, persze. De aligha lesz ez a változat az, ami lehetett volna. S ez az egész előadásra is igaz. Emlékezetes marad így is, mert sajátos (színdarabos bál-jellegű), székely-humoros, magunkra ismerünk benne, a mi Petőfi-kultuszunk ilyen (is tud lenni) … De az alapvetően frappáns alapötletből és a sok kis sziporkából, ami benne van, egy jó dramaturggal, kevesebb népszínházzal és több jó koreográfiai megoldással egy összeszedettebb, lendületesebb íven hatásosabb előadás születhetett volna. Így kicsit olyan, mint a Tanú című filmben a magyar narancs.
Táncosok: Antal József, Antal Katalin, Csog Lehel-Zoltán, Faluvégi Erzsébet, Fábián Gergely, Fülöp Csaba, Golicza Bernadett, Hajdó Árpád, Hajdó-Nagy Annamária, Hajdó-Nagy Lóránt, Mátéfi Csaba, Orbán Henrietta, Sipos Réka-Katalin, Szabó Adrienn, Szabó Tamás- Zsolt
Kedves zenekar: Kedves Botond, Kelemen Molnár János, Román Hunor, Szabó Lóránd Győző
Fény: Tóásó István
Hang: Zilincki Károly
Táncoktatók: Lőrincz Hortenzia, Golicza Bernadett, Hajdó Árpád, Tőkés Zsolt
Énekoktatók: Antal Katalin, Ványolós András
Zenei szerkesztő: Molnár Szabolcs
Mozi: László Barna
Díszlet, jelmez: Cristina Breteanu
Dramaturgia, szöveg: Dósa Zoltán
Koreográfus, rendező: László Csaba
Köszönet:
Zsigmond Ibolya – történeti hitelesség
Nagy Levente – fúvós zene
Szőcs Annamária, Gál Szilárd – családtörténet
Székelykeresztúri Molnár István Múzeum – fényképek, dokumentumok
