„Népi játékainkat és a néptáncot nem kezelhetjük mellékes, elavult örökségként. Benne olyan kimeríthetetlenül gazdag képességfejlesztési lehetőségek rejlenek, melyeket önmagában a művészet egyetlen ága sem tud pótolni.” (Antal László: Néptáncpedagógia)
Mióta az elmúlt két évtizedben hihetetlenül kinyílt a világ és szinte bárki szinte bárhová eljuthat immár a Földön, és boltjaink polcai roskadoznak a divatos tengerentúli különlegességektől, annyira örvendezünk a globalizáció áldásainak, hogy közben elsiklani látszunk egy nagyon fontos apróság felett. Nevezetesen, hogy Indiában az indiai színeket, ízeket, illatokat keressük, az indiaiak ősi és ma is nagyon erős kultúráját szeretjük látni, megtapasztalni, Kínában a kínait, Mexikóban a mexikóit stb. Közben pedig semmit, azaz semmit nem teszünk azért, hogy az azoknál semmivel sem kisebb vagy gyengébb sajátunkat megmentsük a biztos kipusztulástól. Ha bárki azt gondolja, hogy túlzok, menjen egy kört a Székelyföldön. Ahol tíz éve még volt hagyományos falukép tornácos házakkal, faragott kapukkal, hazajáró tehéncsordával, ott ma hőszigetelt kockaházak vannak, divatos, mediterrán színek és formák, a székely ruhát, ha nagyritkán kell, kölcsön kéri, aki egyáltalán veszi a fáradságot, a farsangról pedig a gyermekek túlnyomó többsége azt hiszi, hogy az egy iskolai rendezvény. Néptáncfesztiváljaink, kézműves kirakodóvásárjaink, együtteseink persze, vannak, s ezek némelyike egészen kiváló. De ezeknek munkájában a falusi lakosság, fiatalság sem teljes létszámban vesz részt, a városi meg ugyan nem… Van pár kiváló táncos, muzsikus, néphagyományhoz értő emberünk szinte minden faluban, őket elő lehet kapni, amikor kell, reprezentálni, kirakati, kiállítási tárgyként, alibiből, hogy ni, nekünk van ilyen… De a nagy tömegnek ez már nem sajátja, az erdélyiek nagyobb része néha még megnézi, de már nem igazán érti az együttesek előadásait sem, lassan egy salsa-klub több érdeklődőt vonz nálunk is, mint a táncház.
Az erdélyi néphagyományőrzés sokáig konokságból volt erős: a velünk szemben nyíltan ellenséges román állam elnyomása, beolvasztási szándéka ellen védekeztünk így. A világpolgári konzumidiotizmus azonban legalább annyira veszélyes, sőt, veszélyesebb, de nem ismerjük fel, s védekezni sem nagyon akaródzunk ellene. Ha valaki gyakran a megfelelő eszközök híján, de ösztönös elhivatottságból mégis megteszi, maradinak, szűklátókörűnek, mi több, egyre inkább nácinak nevezik a haladók (engem a nyáron, amikor épp egy ünnepségre mentem, rasszistának neveztek az utcán a székely ruhám miatt – a tavaly nyár divatszava a „rasszista” volt, a komcsizás, nácizás ma már a múlté).
2020-ban ebben a történetben is új fejezet indult, ugyanis végre létrejött és be is indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a réges-régóta nagyon hiányzó és várva várt néptáncpedagógus-képzés. Rendkívül örvendetes, hogy végre túlléphetünk azon a makacs tévhiten, hogy aki ügyes táncos, az biztosan jó táncoktató is egyben. Mert ez nem igaz, s emiatt eddig rengeteg csalódott gyermeket elveszítettünk a néptáncoktatási rendszerünkből (jobb szó híján nevezem ezt így, de az az igazság, hogy nekünk Erdélyben pillanatnyilag semmiféle néptáncoktatási rendszerünk sincs!), akik ezután tán megtarthatók lesznek, ha immár végre a feladatra alkalmas és felkészült szakemberek veszik kézbe a dolgot. Arról nem is szólva, hogy akik benne maradtak a rendszerben, de eddig rosszul tanulták a néptáncot (rengeteg ilyen csoportot látunk évről évre a különböző rendezvényeken!), ezáltal kapnak egy esélyt, hogy immár hozzáértő szakember segítségével még időben korrigálhassák mindazt, ami eddig mellé ment.
Van azonban egy probléma, amit önmagában a fentebb megnevezett örvendetes táncoktató-képzés sem old meg. A friss diplomás szakemberek ugyanis leginkább olyan gyermekekkel, fiatalokkal fognak majd találkozni, dolgozni, akik valamiféle néptáncegyüttesbe, valamiféle néptáncoktatási programba becsatlakozva eleve keresik és igénylik a néphagyomány, a néptánc oktatását. Nem érinti azonban ez továbbra sem azokat a szélesebb tömegeket, akik nem keresik, nem igénylik mindezt és emiatt egyre távolabb vannak tőle, sőt, lassan akkor sem ismerik már fel, s nem érzik sajátjuknak, ha véletlenül találkoznak vele.
Ez pedig két okból kifolyólag is rendkívül káros.
Az egyik az, hogy a saját kultúrájától elfordított, hagyománytalan, gyökértelen fogyasztói tömeg nagyon könnyen manipulálható mindenféle ideológiák profi, dörzsölt és gátlástalan aktivistái által, s az a bizonyos asszimiláció, ami ellen oly erősek voltunk a közelmúltig, egyetlen generáció sikeres félrenevelése árán már be is következhet (lásd, moldvai csángók helyzete! Pedig ott még van élő, erős néphagyomány, archaikus nyelvjárás, mesés gazdagságú szellemi és tárgyi örökség, de a hatékonyan félrevezetett fiatalok már úgy tudják, hogy az nem fontos, mi több szégyellni való, amitől mihamarabb szabadulni kell. És magyarul már nem is tudnak, pedig a még köztük élő nagyszüleik még semmi más nyelven nem beszélnek ma sem)
A másik, hogy ilyenformán elesünk egy rendkívül fontos eszköztől, ami pedig megkopva bár, de egyelőre még megvan nekünk, s ami különösebb erőfeszítések nélkül a világ élvonalába röpíthetne minket a legmodernebb művészetpedagógia módszerével való képességfejlesztés terén! Erre vonatkozik az írásom elején olvasható idézet is. És erre vonatkozólag immár számos tudományos alaposságú, hiteles felmérés is született, köztük a tatai Kenderke AMI-ban zajló is, melynek két tanéven keresztül magam is közvetlenül részese voltam, s ami teljesen egyértelműen igazolja, hogy a hagyományos népi gyermekjátékok, néptánc, népzene, népi kézművesség iskolai oktatása a gyermekekre nézve olyan képességfejlesztő hatással bír, mint a legmodernebb alternatív iskolaformák projektszemléletű dráma- és művészetpedagógiai módszerei (konyhanyelven: a minőségi néptáncoktatásban részesülő gyermekek tanulmányi eredményei hosszú távon stabilan és látványosan jobbak azoknál a társaikénál, akik nem részesülnek a programban!), ráadásul mindez nekünk ingyen rendelkezésre áll, sajátunk, s éppen most folyik ki az ujjaink között…
Magyarországon több pedagógusképző egyetem kínálatában is szerepel immár a népi játékok, népszokások, néptáncok helyes és hatékony oktatásmódszertanának tanítása. Ezen módszerek legkomplexebbike/leghatékonyabbika pedig éppen a fentebb emlegetett, tatai fejlesztésű Fürkész program, melyben három székely néptáncpedagógus is részt vett: Kánya Réka, Imre Béla és jómagam. A lényeg: lehetőleg minden magyar óvodai és kisiskolai pedagógust még diákévei alatt ki kell képezni arra, hogy a mindennapi foglalkozásaik mindegyikében, minden tevékenységi területen tudjanak érdemben a hagyományos magyar népi kultúrára támaszkodni, abból meríteni, gazdálkodni! Ismerjék a játékokat, tudjanak minden helyzetben elővenni egy éppen megfelelőt, ismerjék a népdalokat, népszokásokat, a szokásköltészet gyöngyszemeit, a kézműves technikákat, a táncok alaptechnikáit (és ne akarjanak óvodásoknak rögtön forgatóstáncokat tanítani, csak azért, mert amúgy az a kedvencük). Az is fontos, hogy a már pályán lévő, esetleg idősebb pedagógusok különböző továbbképzések révén gazdagítsák tudásukat, eszköztárukat, de tény, hogy annyi idejük és figyelmük az alapos elmélyülésre, adatgyűjtésre és a módszer kigyakorlására, az anyagban való anyanyelvi szintre való eljutásra később sosem lesz, mint diákéveik alatt. Ezért rendkívül fontos, hogy a népi gyermekjátékok, táncelőkészítő, énekes és hangszeres népzenetanulás, kézművesség oktatásának tudományára a pedagógusjelölteket még diák korukban kezdjük el kiképezni! Ezért javaslom a Néptáncegyesület, mint országosan legmagasabb szintű szakmai fórum számára, hogy szervezzük meg és mihamarabb indítsuk be (kezdésnek kísérleti jelleggel) egy-egy hallgatói csoport ilyen téren való képzését pl. a kézdivásárhelyi és/vagy a székelyudvarhelyi pedagógusképzőben. A pedagógus pályára készülő fiatalok egy több éven keresztül, legalább heti rendszerességgel történő képzés révén hadd szerezzenek olyan minőségű és mennyiségű elméleti és gyakorlati szaktudást, amellyel biztosítható és bebizonyítható a projekt sikeressége, helyessége, fontossága, mi több, felettébb szükséges volta. Legyen ez az a modell, amely hadd válhasson a későbbiekben általánossá, amely által mindazt az erős kulturális identitást megalapozó hagyománykincset, ami a családokon, hagyományos közösségeken belüli természetes úton való hagyományozódás eltűnésével elveszni látszik, a művészetpedagógia felettébb korszerű módszerével oktatási intézményeinkben átmenthetjük abba a szép jövőbe, amelyben reményeink szerint újra közkincs lesz Erdélyben a hagyományos erdélyi, magyar érték.
