Néptáncoktatáson, különösen gyermekeknél/ifjaknál a „moldvai” a titkos fegyver: amikor semmi egyéb nem segít, gyorsan előkapja minden táncoktató, mert „ezzel gyorsan és könnyen sikerélményt lehet okozni a táncosoknak”. Amúgy ő maga – az oktató – nem/sem foglalkozik vele alaposan, hiszen tulajdonképpen a „moldvai” nem „menő”. A táncosok pedig egyszer csak elérik azt a szintet, amikor elkezdik követelni a szászcsávási cigányok amúgy teljesen méltán népszerű, végletekig diminuált ritmusperformanszait, erőltetett menetben és kalotaszegi lassú forgatóst, s onnantól a „moldvai” már végképp nem buli, sőt egyenesen ciki… Akik tudják a tévesen csingerálásnak nevezett gyors rezgést és csapásokat, meg a lassú forgatóst, azok már egy magasabb kaszt. A „moldvai” a kezdőké, a bénáké…
Sajnos, a moldvai táncok annyira kívül esnek a „menő” körön, s annyira csak kezdőknél, kicsiknél dobja be hangulatteremtő szándékkal a táncházvezető, oktató, hogy ő maga sem érzi szükségesnek legalább alapszinten érteni hozzá. Így aztán a tanítványai sem fognak soha utána járni, hogyan is néz az ki valójában. Sőt, a tanítványok eleve nincsenek kiképezve arra, hogy bárminek utánanézzenek, akkor sem látják a fától az erdőt, ha ott van az orruk előtt. Bizonyítja ezt a táncházasok azon néhány kivételes képviselője, akik valami csoda folytán néha eljönnek ugyan Moldvába, találkoznak igazi csángókkal, együtt mulatnak velük, de nem veszik észre, hogy teljesen másképpen mozognak, mint ők. Mi több, ha többen jönnek ezek a fiatalok, általában a közös mulatságokban is saját kört alakítanak ki, s azokra, akiktől tanulni jöttek, nem is figyelnek oda. Ellenben később, mint szakértőre, hivatkoznak magukra, mondván: én ott voltam! Az eredmény egy olyan „táncházas” moldvai folklór, amely a moldvai csángókéra esetenként már nyomokban sem hasonlít.
A legkevésbé sem hiteles, amolyan „minden mindegy, csak érezzék jól magukat” típusú moldvai táncházon időközben immár felnőtt egy olyan generáció, amely annyira hisz a maga által művelt hamis változatban, hogy immár tanítja is azt, s bátran teszi, mert hiszen emlékszik, hogy az ő „jó nevű” mestere ebben partner volt, sosem javította ki, nem szólt rá, tehát biztos, hogy ez jó így. Élménybeszámoló következik a 2018-as Erdélyi Táncháztalálkozó moldvai táncházából: táncolnak a fiatalok, rohannak ész nélkül, hadonásznak, dübörög alattuk a föld! Lendületes, hangulatos! És semmi, de semmi köze nincs, sem Moldvához, sem a csángókhoz. Akik pedig tudják, hogy kellene, akik ismerik és szeretik a moldvai kultúrát, de tömegverekedésben nem szívesen vesznek részt, szépen csendben kivonulnak a teremből, látván, hogy itt már semmit sem lehet tenni.
Régebben azok köre, akik szépen, stílusosan táncoltak, még lehetett minta. Mára ezen már túl vagyunk. A megvadult kamaszok se nem látnak, se nem hallanak. A mesterük talán hathatna rájuk, de ő, mint fentebb írtam, legtöbbször ugyancsak nem hozzáértő, másrészt a mulatságokban, ahol a növendékei randalíroznak, többnyire nincs is jelen. És megy a „hangulatalényeg” a táncházakban, sőt, egyre gyakrabban a színpadokon is.
Erről a jelenségről évek óta beszélek az erdélyi táncházakban oktatókkal, együttesvezetőkkel. Falra hányt borsó. Mindenki bólogat, látszólag elfogadják, hogy ebben a témában is érdemes lenne igényesnek lenni, de aztán semmi sem változik.
Régebben azt reméltem, tanfolyamokkal ezen a helyzeten lehetne segíteni. Meg kellene hívni a csoportvezetőket, táncházvezetőket, előadást kéne tartani nekik a moldvai csángók kultúrájáról, s gyakorlatban bemutatni, eltáncolni velük helyesen a táncokat, felhívva a figyelmet a falvankénti különbségekre stb. Sokfelé üdvözölték az ötletet a táncoktatók, és olyan intézményvezetők, akiknek lehetősége lenne ilyen kurzusokat szervezni, de a gyakorlatban erre aztán soha nem került sor.
A régi hippik mintájára egy csomó mai fiatal is időről időre kitalál magának valami spirituális agymenést, egy szál indiai kendőben nekimegy a világnak s egyszer csak a moldvai csángók között ébred… Folyton részeg, de rettentően magabiztos és a jámbor csángók, mint „igazi magyartól”, tőle elfogadják, hogy a gergelytánc nem is úgy van, hanem amúgy. Szóval ma már nem csak, hogy nem tanulunk a csángóktól, de félre is vezetjük, össze is zavarjuk őket.
Most, hogy a világjárvány miatt elrendelt korlátozások következtében lassan egy esztendeje szünetelnek a táncházak, az iskolai néptáncoktatás, de még a táncegyüttesek próbái is, mi meg már közben nagy erőkkel készülünk a vidám és szakszerű oktatói és nevelői munkának a korlátozások feloldása utáni újraindulására, érdemes elgondolkozni, felettébb szükséges és hasznos programokat tervezni, amelyeket aztán azonnal kezdjünk el megvalósítani, amint csak lehet, ugyanis a nem-elég-igényes szakmaiság szelleme nem csak, hogy kint van a palackból, de szaporodik is. Moldvában azonban élnek még a néphagyományban is mester, magyarul is jól beszélő, éneklő, zenélő, táncoló emberkiválóságok, akiket remélem, hamarosan meg lehet majd hívni Erdélybe, vagy fel lehet majd őket keresni az otthonaikban, van/lesz megint moldvai néptánctábor stb. Valamit jól tanulni meg, bár tény, hogy fegyelmet és figyelmet kíván, ma meg pont egyik sem divatos, de nem nehezebb, mint rosszul, tovább sem tart, ráadásul felettébb hasznos, ha aztán nem utólag kell a dolgokat kozmetikázni, mert már alapból jó.
Sokan, akik erről a témáról való beszélgetéseinkben elvileg egyetértenek velem, ezen a ponton jobb híján azzal a kifogással szoktak kibúvót keresni, hogy a moldvai folklór tulajdonképpen nem is magyar…
De ezzel már nem itt és most, hanem a következő írásomban fogok foglalkozni, ugyanis az már egy másik téma, aminek rendes kifejtése nem megy röviden, de amit amúgy szándékomban áll megtenni. Addig is azonban beszéljünk minderről, ami itt fentebb olvasható.
