Csíkszereda, 2021. 05. 27-30
Világháborúk, vallomások, transzilvanizmus, értékmentés másként
Bevezetőnek otromba módon saját magamat idézem, ugyanis évekkel ezelőtt (2017, a Nagyváradon lezajlott 13. Találkozó kapcsán) a tánckritika.hu portál számára egyszer már papírra, pontosabban képernyőre vetettem ezeket a gondolatokat, s a most lezajlott csíkszeredai találkozón is folyton erről a témáról folyt (és bizonyára ez a jövőben is így lesz) a szakmai párbeszéd, tehát időszerűnek érzem ezt ennyi idő távlatából újra elmondani:
„Ezen a szép, fesztiválos hosszúhétvégén folyton Csingiz Ajtmatov híres regénye – Az évszázadnál hosszabb ez a nap – járt az eszemben, melynek főhőse egy huszadik századi kazak tevés ember, a szovjet államvasút alkalmazottja, kinek életében a középkor öröksége, hagyományvilága még teljesen jelen van, megszabja gondolatait és cselekedeteit, miközben az adott korban még világelső szovjet űrkutatás rakétái, műholdjai röpködnek a feje fölött. Úgy látom, éppen ilyen helyzetben van ma az erdélyi hivatásos néptáncművészet is. Hiszen ahonnan közel harminc éve indultak a hivatásos néptáncegyüttesek, az a hagyományos, főleg a magyar népi kultúra, elsődlegesen a tánc és a zene volt, mint forma, a cél pedig ezeknek a minél alaposabb megismerése, bemutatása, továbbadása, tulajdonképpen megmentése az egyébként elkerülhetetlen kihalástól. Mindez természetesen a legtöbbjüknél ma is időszerű, és ez benne foglaltatik az alapító dokumentumaikban is. Közben azonban elemi erővel ragadta őket magával annak a felismerése, hogy egy rendkívüli színházi nyelvezet van a birtokukban, mellyel hihetetlen kortárs mozgásszínházi előadásokat is létre lehet hozni, s amivel talán szintén el lehet érni (?) a fentebb említett célt.
Sokan úgy látják, hogy a szakma képviselői között van egy vita, mely arról szól, hogy autentikus folklórműsorokat kell-e színpadra vinni (kétségtelen, hogy a magas színvonalon előadott magyar néptáncok szépségük, erejük folytán a mienktől nagyon különböző kultúrájú népek színpadain is mindig biztos sikert aratnak!), vagy időszerűbb olyan alternatív, a néptáncot, népzenét csak nyomokban, csak eszközként tartalmazó táncszínházat csinálni, amellyel a modern, művelt világ színházi, művészeti élmezőnyébe lehet kerülni, tartozni.
Valójában azonban már régen nem erről van szó, hisz mindenik erdélyi hivatásos néptáncegyüttes már több évtizede magas színvonalon műveli mindkettőt, és ez idén is szépen megmutatkozott a Találkozón. A vita, ha van, inkább a körül van, hogy a népi kultúra megmentése vajon a művészegyüttesek feladata-e, vagy sem. És ebben az erdélyi helyzet alapvetően különbözik az anyaországitól, hiszen Erdélyben nincsenek művészeti iskolák, ahol gyermekek százezrei tanulnák a népzenét, néptáncot, néprajzi alapismereteket.” (Megjegyzem: miközben a magyarországi iskolákban folyó munka nagyon hasznos, és esetenként kiváló, országosan a népi kultúra helyzete mégsem jobb ott sem, mint nálunk.)„Mi több, intézményesített hivatásos néptáncos-képzés sincs.” (Újabb megjegyzés: időközben lett! De ennek jótékony hatásai még legalább egy évtizedig váratnak magukra, míg láthatóvá válnak, ha lesznek.)„Ezt a feladatot a hivatásos együttesek (tehetséges, de szakpedagógiai képzettség nélküli) ma is aktív, vagy már kiöregedett táncosai által vezetett amatőr együttesekben és ezek utánpótláscsoportjaiban lehet csak ellátni. Az pedig a nagyváradi találkozón is elhangzott a szakma egyik jeles anyaországi képviselőjének szájából, hogy a nagy szakmai tudású néptáncosoknak Erdélyben különösen nagy a felelőssége.”
Most én ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ilyen mondat idén, Csíkszeredában is elhangzott, több felszólaló szájából is, és nyilvánvaló módon nem csak a táncosoknak nagy az ilyen irányú felelőssége, hanem mindenkinek, aki ért valamihez, jó valamiben, amit a lehető legmagasabb színvonalon művelni, megosztani, tanítani, továbbadni Közép-Kelet-Európában a tájegységre jellemző életmód (idegen szóval kultúra) kihalását elkerülendő, kutyakötelesség! És ez nem azt jelenti, hogy országostul, népestül üljünk formalinba és onnan vigyorogjunk a turistákra, miközben áll a homokóra. Ez azt jelenti, hogy azon az íven vigyük tovább a hagyományos életmódunkat, mely erre a vidékre jellemző, ebből a tájból és életbenmaradási, mi több, gyarapodási mintákból fejlődött ki és erősödött meg – emiatt itt ma is a legjobb – amit rendkívül kreatív, fejlődőképes, de tipikusan közép-kelet-európai érzésű és gondolkodású, ezeknek megfelelő – esztétikai és más -normákat követő őseinktől örököltünk.
András Mihály, az esemény házigazdája rendhagyó nyitóbeszédében mozgással is nyomatékosítva kihangsúlyozta a táncos anyanyelv fontosságát. Én ehhez Reményik súlyos soraival csatlakozom, aki ugyan a beszélt nyelv őrzőjeként figyelmeztetett, de ha versét a zenei és mozgásos, de akár tárgyalkotó és díszítő anyanyelvünkre is értjük, még mindig igaz, még mindig igen megszívlelendő:
„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.
Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,
Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!”
(Reményik Sándor: Az ige)
És felettébb örvendetes, hogy ez a két éve szünetelő, idén pedig újra megrendezett találkozón csupa olyan előadásokat láthattunk, melyek azt mutatják, hogy ebben bizony, az erdélyi néptáncos szakma színe-virága, és az őket fenntartó intézményi háttér képviselői is egyetértenek!
Ez a találkozó az eddig lezajlott találkozók sorában több szempontból is különleges. Legelőször is azért, mert amint már fentebb is említettem, amióta ez a vándorfesztivál létrejött, még sohasem volt ilyen, hogy egymásután két évig ne tartottuk volna meg. Most ebben, hogy így alakult, a világjárvány is nagyban közrejátszott és közrejátszik, hiszen ez a mostani találkozó, bár éppen sikeresen végbement, leginkább emiatt nem teljesen olyan, mint a korábbiak. Ugyanis a messziről jött és erre a rendezvényre immár szinte hazajáró magyarországi, esetenként még távolabbi vendégek, Diószegi László és Pál Istvánt „Szalonna” kivételével most nem jöttek, nem jöhettek el, de a hazai szakemberek is még igencsak óvatosan mozognak, kerülik a megfertőződés kockázatával járó helyeket, helyzeteket. Ez az óvatosság teljesen érthető és érthető módon a szervezőket, a szervezést is jellemezte. Az előadások egy része is zártkörű volt (a Városi Művelődési Ház színpadán játszott előadásokon csupán a találkozón résztvevő együttesek tagjai lehettek bent a nézőtéren, külsős nézők csupán a Szakszervezetek Művelődési Házába jöhettek be, az esti előadásokra), így igazából a rendezvényen főleg csak a fellépő együttesek tagjai és azok kötelékébe tartozó munkatársakvoltak jelen, amitől ez most bensőségesebb, családiasabb, mint a legutóbbiak.Erre erősít rá az is, hogy pl. a műsorvezető sem egy színész, vagy híresség, hanem egy belső ember, táncos, akiről hamar kiderült, hogy nem szakmája, amit éppen művel, de lelkes és igyekvő, magunk között éppen ettől igen hamar rokonszenves lett, rendre vastapssal köszöntötték a kollégák, ahogy a színpadra lépett, még mielőtt megszólalhatott volna. (A megnyitón és a záró eseményen jelen lévő, a nem ilyen formaságokhoz szokott közéleti személyiségek meg is lepődtek ezen) Ráadásul a korábban megszokott kísérőrendezvényekből ebben az évben csak egyet iktattak bele a programba a szervezők, amit azonban nagyon szerettek a táncosok, muzsikusok: a csíkszentsimoni sörgyárban elfogyasztott igazi székely gasztronómiai élményszámba menő ebédről van szó, mit ezúton is külön köszönünk.
A korábbi találkozókhoz képest újdonság, hogy alanyi jogon jelenlévő, teljes értékű hivatásos társulatként köszönthettük a rendezvényen a nyárádszeredai Bekecs Néptáncszínházat. Korábban is voltak már ők vendégei a fesztiválnak, de az akkor az éppen házigazda együttes meghívására történt és egyszeri gesztusnak számított. Immár ezen túl vagyunk, és ahogyan a szervezők fogalmaztak: új gyermek van a családban, többen vagyunk és ez mindannyiunk számára öröm. Immár újdonság az is, hogy idén nem hozott egyetlen együttes sem annyira elvont, kortárs táncnyelvezetű előadást, mely népzenei és néptáncos elemeket esetleg már nyomokban sem tartalmaz. Az, hogy egyszerű folklórműsort sem hozott senki, már nem újdonság, ez már egy ideje így megy. Elmaradtak azonban a korábbi években már megszokott és szívesen látott, kifejezetten gyermek nézőknek szánt előadások, melyeket hagyományosan délelőtt volt szokás játszani. Ez amúgy akár nehézségeket is okozhatott volna, hiszen három nap alatt hat együttes nem tudott volna csak délutáni-esti előadásokkal fellépni, az egyes előadások közötti technikai szünetek ugyanis esetenként órákat vesznek igénybe. Szerencsére Csíkszeredában rendelkezésre áll két színpad, így mindenikre csak napi egy előadást kellett beszerelni, aztán meg ki, és mehettek a délutáni előadások délután, az estiek este, a felszabaduló délelőttök pedig kellettek is ahhoz, hogy az előző napon látott előadásokról érdemben lehessen beszélgetni, elemezni, vitázni.
És itt volt talán a legmerészebb újítás idén a szervezők részéről: a korábbi években megszokotthoz képest nem hívtak szakmai nagyságokat, színházi vagy akár filmes szakembereket, neves koreográfusokat, zenészeket, szakírókat, nem volt „zsűri”. Ehelyett az együttesek tánckarvezetői kapták azt a feladatot, hogy üljenek ki a kollégák elé és mondják el a meglátásaikat, véleményeiket, tanácsaikat. Ők meg többnyire komolyan vették a feladatot és készültek, egyik-másik társulatnak komoly stratégiája volt arra nézve, hogyan elemeznek, véleményeznek egyszer „házon belül”, hogy aztán a delegált személy ne csak a saját, hanem az egész társulat véleményét mondhassa a kiértékelőn. Bár sokan voltak szkeptikusak azt illetően, hogy igazán komoly szakmai beszélgetés ki tud-e így bontakozni, a tapasztalat azt mutatja, hogy igen, bár az is nyilvánvaló lett, hogy nem minden táncosnak kenyere még a (szakmai elemző) beszéd. Évekkel ezelőtt volt már olyan találkozó, melynek mottója az volt, hogy „A táncost a középpontba”. Akkor az a rendezvény a mottónak való megfeleléssel adós maradt, és ezzel a rendhagyó kiértékelővel ezt valósította meg idén a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. Nem biztos, hogy a jövőben az értékelést mindig ilyen módon kell majd elművelni, de mindenképpen érdemes fontolóra venni, hogy időről időre ezután is legyen majd ilyen is. Legfennebb arra lesz majd érdemes figyelni, hogy azért a zenész-, esetleg a jelmezes-díszletes szakmát is képviselje majd valaki, vagy valakik.
Most pedig lássuk, mi is történt itt a napokban:
Első fellépőként 2021, május 27-én délután a házigazda Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes mutatta be az Erdély.ma – Levelek Londonba c. előadását. A Diószegi László által rendezett előadás nagyon fájó és súlyos problémakört jár körül, melysajnos, a köztudatban ugyan jelen van, de a jelenség súlyosságátmintha nem éreznénk. Mert itt nem egy fegyveres-erőszakos ellenséggel, nem egy látható frontvonallal, hanem a mindennapok tengernyi bajával, és a globalizáció alattomos, nagyon körmönfont csapdáival kell megküzdeni, ami teljesen szabályos és törvényes módon pusztítja el a kultúránkat, próbálja nevetségesnek, elavultnak mutatni az ismert és szeretett világunkat, hogy olyan „értékeket” adjon helyette, amik nem valódiak, amikre sem jelent, sem jövőt építeni nem lehet. Emiatt aztán igazán mellbevágó a felismerés, hogy itt bizony olyasmiről van szó, ami mindannyiunkat érint, mindannyiunknak fáj, legfőbbképpen az öregjeinknek, akik ma-holnap úgy halnak meg az ősi házban, hogy egyetlen gyermekük sincs már mellettük, vagy bár a közelben, de talán még az országban sem, miközben a távollévőknek sem könnyű idegen országban élni a bérrabszolgák lélekromboló életét.
A Hargita Együttes is fiatalított, amióta ez az előadás elkészült, s ez ugyan nem nagyon, de azért meglátszott az előadáson. Az azonban, hogy az előadás után a nézőkkel együtt ünnepelte az együttes a veteránjait, akik több, mint harminc éve, nyugdíj-közeli, vagy már azon is túli életkorban művelik mesterfokon a szakmát, igen felemelő volt és jól mutatja a jó példát, hogy helytállással itthon „mint a rozmaring a jó földbe, úgy belegyökerezve” is van székely jelen és jövő, s az előadás ezzel az ünnepléssel együtt volt kerek. Az „öreg táncos nem vén táncos” kollégáknak ezúton is gratulálok!
Az est folytatásában a Háromszék Táncegyüttes adta elő a Tiszta c. előadást (R: Juhász Zsolt, Budapest). A nagy nevű alkotók által jegyzett előadás nagyjából minden olyan képet felvillant a néphagyományunkból, melynek nevében a tiszta szó valamilyen összetételben szerepel. A fizikai tisztaságon messze túlmutatóan a lelki tisztaságról, a megtisztulás megannyi formájáról, de a tiszta szándékról, érzésről, a tisztaszobáról, cseppet sem utolsó sorban a tiszta forrásról szól, látszólag játszi könnyedséggel, ami mögött hatalmas munka árán szerzett óriási szakmai tudás van, s ami miatt a legnagyobb elismeréssel érdemes dicsérni úgy a tánckart, mint a zenekart is, mely utóbbi évről évre elviszi a nemhivatalos „legszínpadikusabb zenekar” címet. A mindennapi, vagy épp ellenkezőleg, az ünnepi rituálék egész sorát vonultatják fel, közben állandóan átalakul a tér, a berendezés mozgatása és a jelmezek átalakulása hol jól látható, hol meg épp, hogy rejtve marad, mégis megtörténik, aszerint, hogy mit kíván meg az adott jelenet. A tánc, a muzsika mesés! Ellenben a kortárs akciófilmekre jellemző gyakori és gyors váltások, a rendes, megszokott helyzetükből folyton elmozgatott tárgyak ezúttal megzavarták a nézők egy részét és a szakma képviselői között is akad olyan, aki hatásvadásznak, üres formákkal bűvészkedőnek, sztárcsináló-showműsor jellegűnek nevezte az előadást. Az igazság meg, mint általában, most is valahol középen van. Az együttes tagjainak szándéka és munkája teljesen tiszta, a vastaps vitának helyet nem hagyó módon megérdemelt. A zavarba ejtő gazdagság azonban valóban megúszhatatlanul eszünkbe juttatja, hogy néha a kevesebb több.
A második nap (2021. 05. 28.) első előadása az Udvarhely Néptáncműhely által játszott Vallomások c. táncjáték, melynek alkotója a társulat tagja, Antal József „Szereda”. Nem szokatlan az erdélyi szakmai gyakorlatban, hogy az egyes műhelyek belső emberei, a tánckarok valamelyik táncosa lép elő időnként házi alkotóvá és igen derék, hogy az együttes vezetősége támogatja ezt a gyakorlatot azzal is, hogy erre a találkozóra sem a nagynevű vendégalkotók által a közelmúltban készített és sikerrel játszott előadások valamelyikét, hanem a saját műhelyben önerőből készített táncos vallomásokat hozták el. A Háromszék Együttes imént emlegetett nagyon pörgős, nagyon gyorsan sokat változó előadáshoz képest az udvarhelyieké egy naiv-művészi, látszólagegyszerű témát,a nők és férfiak legáltalánosabb kapcsolati formáit vezeti elő (a mondatban rejlő ellentmondás nyilvánvaló, hiszen ez a téma tulajdonképpen sohasem egyszerű!) és hosszadalmasan elidőz egy-egy gondolatnál, annak képi kibontásánál. Unalmassá éppen nem válik, de kicsit körülményeskedőnek hat, mert a megerősítéseket többnyire ismétléssel oldja meg, a fokozás nem elég tempós, a színek és formák egész idő alatt minimálisan változnak csak. A díszletmozgatása azonban ötletes és hatásos, bár egyszerű az is, és felettébb dicséretes, hogy kizárólag autentikus népzenével és néptáncokkal viszik végig az előadást, önrészként belevitt tartalommal töltvén meg azokat a mozdulatsorokat, amiket a gyűjtésekből ismerünk, mint formát. Az előadás egy szép és dicséretes kísérlet, a tánckar létszáma miatt azonban leginkább stúdióelőadás formájában lenne érdemes játszani és törekedni arra, hogy a kivitelezés legyen egy kicsit feszesebb, pontosabb annál, mint amit most láttunk. A kollégák részéről elhangzó vélemények szerint is – mit amúgy nem konkrétan ennek az előadásnak kapcsán, hanem úgy általában tettek szóvá – egy színházi előadás, még, ha néptáncnyelvű is (amely alapvetően elviselné az alkalmi megoldások esetlegességét is) enélkül a feszesség, pontosság, letisztultság nélkül nem él meg, nem lesz hiteles, erős. Nyilván ezúttal nem segített az előadásnak az sem, hogy a csapat egyik erős emberét, aki éppen lesérült, fiatal kolléga helyettesítette, ügyesen, de az összeszokottság ereje a csapatmunkából emiatt is hiányzott egy kicsit. A hosszadalmas elővezetés után pedig meglepően egyszerűen és könnyedén esett le a megoldás, az amúgy naivan optimista, bár kétségtelenül rokonszenves befejezés. Könnyen érthető, könnyen szerethető előadás, elsősorban a népzene és néptánc hagyománytisztelő, hagyományos értékeket valló kedvelőinek ajánlott.
Este a Nagyvárad Táncegyüttes előadása következett. A Katonaének c. előadás (R: Mihályi Gábor, Budapest) abba a sorozatba illeszkedik, amit a népek és országok tragédiahullámait elindító első világháború százéves évfordulója kapcsán szép számban termeltek az együtteseink az elmúlt években. A nagyváradiaknak is volt már korábban is ilyen tárgyú előadása, és más együtteseknél is volt már több ilyen is, még lesz is, minden bizonnyal, hiszen az immár száz évvel ezelőtt keletkezett és a néphagyomány útján hagyományozódó történelmi, nemzeti és családi traumáinkat jól látható módon azóta sem hevertük ki.
A számos vargabetű és hosszadalmas keresgélés után végre saját hangját, arcát megtalálni látszó társulat rendkívül míves, fegyelmezett előadása nagyon erős hatással volt a csíkszeredai közönségre. A nagyon mély érzelmek felvállalt megélésétől, annak szabad útjára engedésétől hagyományosan félő, polgári fegyelemmel mindig a közösségi normáknak megfelelni akaró nézőket a háborús tragédiák és feldolgozhatatlan veszteségek, a testi-lelki fájdalom ilyen erős, őszinte megjelenítésével könnyű zavarba hozni (Mi hagyományosan csak otthon, zárt ajtók mögött sírunk, a világ szeme előtt erősnek, sőt, vidámnak illik mutatkozni). A Katonaének alkotóinak azonban sikerült mindezt az éppen ezeknek a csapásoknak az elviselését lehetővé tévő, részben éppen az adott korban keletkezett világháborús folklór és annak kortárs újrafogalmazása segítségével úgy ábrázolni, hogy az élmény erős, nagyon megrázó, de végül nem lesúlyt, hanem felemel.
Együtteseink életében az új táncosok felvétele általában kisebb (néha akár nagyobb) hullámvölgyet szokott jelenteni, mindig időbe telik, míg az újonnan jöttek felveszik a társulat „szagát”, elérik az „utazási sebességet”. Nagyváradon ezúttal nem ez történt: a jelentős megújulás azonnal hatott, méghozzá igen jó irányban, igen szerencsés módon. Öröm látni ezt a csapatot, ezt az előadást.
A harmadik nap (2021. 05. 29.) első előadása: Ember az embertelenségben. Előadja a legfiatalabb hivatásos erdélyi táncegyüttes, a nyárádszeredai Bekecs Néptáncszínház. Az alkotó a Háromszék Táncegyüttes egykori tánckarvezetője, Tőkés Csaba Zsolt, akinek korábbi, főleg amatőr együttesek számára készített néptánckoreográfiái után ez az első nagy előadása. Kettős debüt tehát és mindjárt kettős siker is! Úgy a közönség, mint a szakma igen jól fogadta és ünnepelte mindkettőt, bár a kiértékelőn azért elhangzott, hogy az előadás íve nem teljesen törésmentes, az egyes jelenetek nem feltétlenül nyithatók ugyanazzal a kulccsal. Az előadás a huszadik század nagy világégéseit és az azokat kísérő közép-kelet-európai rémségeket, az embertelenség megannyi emberi ésszel felfoghatatlan megnyilvánulását idézi fel, melyek mind hozzájárultak azokhoz az egyéni és kollektív identitásválságokhoz, amelyek a globalizáció csapásaival szembeni ellenállóképességünk ilyen manapság tapasztalható fokú legyengüléséhez vezettek. A sepsiszentgyörgyiek és nagyváradiak feszes, pontos játékához képest ezen az előadáson meglátszott egy kisebb elfáradás, ami attól van, hogy a találkozón éppen századik alkalommal adták elő, miután korábban az egész Kárpát-medencét körbe turnézták vele. A táncosok egy része pedig kimondottan erre az előadásra jött vissza, miután amúgy korábban már kiléptek a társulatból, így az állandó együttdolgozásból adódó belső biztonság valamelyes hiánya is benne lehetett egyes kisebb elbizonytalanodásokban. Ezzel együtt azonban nagyon erős a társulat hite, amivel üzenetét tolmácsolja, az alkotók költői megoldásai felettébb dicséretesek, számos kép minden bizonnyal hosszú időre beleégett a retinánkba. A némi optimizmusra okot adó zárókép nagyon szép, de inkább kérdés, mint válasz. A saját kultúra, aminek tárgyi emlékei még megvannak a bőröndjeinkben, melyeket őrült rohanó életünkben még cipelünk magunkkal konokul, s ami,ha használnánk, ha élnénk vele, stabil alapja lehetne egy kerek egész, a felmerülő problémáka adható saját válasz által biztosított jelennek és jövőnek, vajon legbelül – ahol Kányádi Sándor után szabadon, ama vidékek vannak – megvan-e még? Mert, ha igen, maradhatunk emberek az embertelenségben. De mi történik, ha már nincs meg…?
A Maros Művészegyüttes Valaki jár a fák hegyén c. szombat esti előadása (R: Juhász Zsolt, Budapest) egyben zárógála is volt. A korábbi két Kányádi-versre komponált előadásuk (Vannak vidékek, Fekete-piros) után eredetileg ennek a harmadiknak „csupán” a trilógia harmadik részének kellett volna lenni, de sajnos, több lett annál. Emlékműsor lett, hiszen időközben a téma- és ihletadó költőóriás eltávozott közülünk.
Minden bizonnyal ez a legnevesebb alkotókat felvonultató előadás ezen a fesztiválon és érezhető benne a törekvés arra, hogy mindannyiunk örök Kányádi Sándorához és egyik főművének tekinthető költeményéhez méltó előadás jöjjön létre. És mégis… A meglehetősen egyszerű szerkezet és annak többszöri, csaknem azonos módon való ismétlése, ami egyik fő jellemzője az előadásnak, lehetett volna hatásos művészi eszköz, de sajnos, ez most nem lett az. Azonban a jól összeválogatott versek, melyeket részben Kozsik József színművész szaval élőben, részben meg felvételről hallunk, az immár néhai költő jól ismert és oly nagyon szeretett hangján, a valóban kiváló muzsika és az ezúttal nem az együttesre régebben jellemző sportos, hanem „csupán” erőteljes, ízes néptánc, pompás népviseletben, kétségtelenül hatásosak. Valahol mégis bennünk marad egy bujkáló hiányérzet: ezzel az alkotó csapattal ebből a témából ennél többre is futhatta volna. Így azonban egy kiváló összetevőkből kirakott szép mozaik lett, melyben az egyes darabok önmagukban ragyognak, s bár van rá egy kis kísérlet a vége felé, hogy ezek egymással kölcsönhatásba kerüljenek, ez végül maradéktalanul nem jön létre. Maradunk a szépséges népviseletek, a dinamikusan, hitelesen előadott gyimesi, mezőségi, kalotaszegi és marosszéki táncok élményével, a forma- és mozgásesztétikum örömével és az örök-kortárs erdélyi „krónikás énekmondó” szavaival, melyek immár így élnek bennünk tovább, s ez már azért egyáltalán nem kevés.
Van egy érdekes hullámzása annak, ahogyan a problémákhoz való viszonyulásunk itt Erdélyben (bár gyanítom, máshol is) alakul, fejlődik. Míg hajdanán egy időben az őseink képesek voltak Európában elsőként az országgyűlésben törvényt hozni a lelkiismeret szabadságának védelmében és sokszor a toleranciának, a termékeny vitakultúrának olyan szintjét mutatták, ami ma is példaértékű, idővel mégis kialakultak és megkövültek itt is a szekértáborok és ezeken belül a feltétel nélküli egyetértés terhes elvárás lett. A barátainknak kutyakötelessége lett velünk lenni, minket védeni és bárkivel bármikor ölre menni azért, amit mondunk vagy teszünk, s ezt magunkra nézve is kötelezőnek érezzük, mondjanak vagy tegyenek bármit a társaink. Barátaink ellenségei a mi ellenségeink. Ilyenkor semmiféle átjárás nincs a táborok között. Szakmai, vagy bármilyen vitákat ilyen körülmények között nagyon nehéz, már-már szinte lehetetlen folytatni. A hivatásos táncegyüttesek találkozóin is volt az elmúlt években pár ilyen nagyon kellemetlen és felettébb haszontalan vita, mi ugyan szakmainak igyekezett tűnni, de valójában csupán holmi hatalmi játszmákról szólt leginkább, s látványos sértődésekkel és gorombaságokkal mérgezte az amúgy a maga természetességében alapvetően vidám és barátságos szakmai közeget. Ezt meg nyilván senki nem szereti, mert ilyenkor általában senki sem nyer. Az ilyesmiket elkerülendő, az évek során lassan száműztük a találkozókról a vitáknak még a lehetőségét is. El lehet képzelni, micsoda görbe pillantásokkal méregették sokan azt, akit véletlenül kritikusként mutattak be egyik-másik rendezvényen a házigazdák. A zsűrit sem neveztük már zsűrinek, a rendezvényünk is találkozó, nem verseny. Áldott szerencse, hogy a hullámok természete szerint a mélypont után emelkedés következik. Mára már odáig finomult a kommunikációnk, hogy a fiatal, lelkes, testileg-lelkileg erős és magasan képzett kollégák, akik nem félnek a vélemények különbözőségétől, s nem érzik úgy, hogy ez a közösség szétesésével fenyegetne, nem is értik, miért ez a nagyon finom, szőrmentén-simogató stílus, amivel a veteránok véleményt mondanak, s amivel a nemtetszésüket inkább csak virágnyelven mondják, netán még úgy sem. A magán- vagy kisebb csoportos beszélgetésekben már jelen van az új idők új dala: már mernek a kollégák egymásnak nyíltan, szépen, őszintén véleményeket, meglátásokat, tanácsokat mondani, s egy-egy asztaltársaságban a vélemények nem együttesenként, hanem gondolatonként, álláspontonként oszlanak meg, s senki nem kiált öriharit a régi pajtásnak, ha az nem őt támogatja, a szakmai viszonyulást a magánélettől szerencsés és egészséges módon szét tudjuk már választani. Kicsit hosszú mellékszál ez, ebben az amúgy is túl hosszúra nyúlt beszámolóban, de mert felettébb örvendetes, mindenképpen el akartam mondani. Most pedig vissza a találkozó eseményszálához.
A találkozó záróakkordjaként többen is magvas gondolatokat fogalmaztak meg, melyekből itt és most a Pál István „Szalonna” által mondottakat emelném ki. A hagyományainkat egy megvédeni való, de minket megvédeni képes várhoz, a néptáncegyütteseket pedig annak egy-egy tornyához hasonlította. Kihangsúlyozta, hogy ezeken belül minden egyes táncos egy-egy tartóoszlop, jókora teherrel és az annak cipelésében való felelősséggel. Ennek hordozásában egymásnak segíteni felettébb szükséges, mert ha az egyik megroppan, az összes többi is beleroppan, hiszen mi mind ugyanannak a rendszernek vagyunk egymással szorosan összefüggő részei. Örömmel nyugtázza közben, hogy mégsem a fogakat csikorgatva küzdő harcosság, hanem a derűs nyugalom és kreativitás jellemzi a szakmai közösséget és munkát. Mindenki a maga helyén erős hittel, legjobb – ráadásul nem is kevés – tudása szerint teszi a dolgát, s nem próbálunk már fából vaskarikát csinálni, magunkat tudjuk, magunkat adjuk, s ez a legtöbb, mi adható.
Többen is köszönetüket fejezték ki a szervezőknek a szervezésért, a társulatoknak, a művészeknek a kitartásért (az előadások kapcsán lefolytatott beszélgetésekben is újra meg újra felbukkant a kitartás kérdése, úgy tűnik, ez ma a kemény jelen kulcsszava!) ezekben a nehéz időkben. Legvégül újra a házigazda együttes igazgatója, András Mihály szólt a jelenlévő hivatásos táncosokhoz, zenészekhez, arra szólítván fel őket, hogy ne féljenek jó földbe hullott magnak lenni, amiből a jelenlegi, súlyosan identitás- és értékválságos időkben erős, egészséges élet sarjadhat. Én meg hiszem, mert láttam: a találkozón előadott összes előadás arról tanúskodik, hogy a társulatok tisztában vannak a feladattal, ismerik a célravezető eszközöket, rendelkeznek ezekkel és a kitartáshoz szükséges hitnek is birtokában vannak. Összegezve az egészet, soha tömörebben, mint ismét csak Kányádi Sándor szavaival:
„aki megért
s megértet
egy népet
megéltet”